- Ön azon szerencsés zenészek közé tartozik, akiknek még a rendszerváltás el?tt sikerült tartós nyugati karriert építeniük? Err?l eddig nem nagyon beszélt, elmesélné a kivándorlásának történetét?

- Nem volt egyszer?, és akkoriban tényleg ritka dolog volt. Még a 70-es évek végén kezdtem kijárni Nyugat-Németországba. A lehet?ség akkor jött, amikor fellépett itthon a német gitáros, Toto Blanke. Neki t?nt fel a játékom; megismerkedtünk, és hamarosan meghívott állandó tagnak az együttesébe. Eleinte minden koncertre kiutaztam, aminek az lett az eredménye, hogy havonta akár tucatszor is ingáztam Budapest és Fankfurt között. Az utazáshoz szükséges adminisztráció rengeteg id?t felemésztett, ami semmiképp sem jó olyan zenésznek, aki napi több órát tölt gyakorlással. Aztán, amikor egyre s?r?södtek a kinti felkérések, végül úgy döntöttem, hogy nem utazom haza; sikerült megszerezni a tartózkodási engedélyt. Ez persze nem jelenti azt, hogy már nem volt fontos az itthoni közönség. Aki szereti a zenémet, az tudja, hogy a mai napig évente 4-5 alkalommal visszautazom Magyarországra koncertezni. A német állampolgárságot is csak öt éve vettem fel.

- Most, hogy nemzetközileg ismert szaxofonos, mennyiben befolyásolja ez a viszonyát Magyarországhoz, a magyar közönséghez?

- Csöppet sem változtat rajta. Nincs is okom az elbizakodottságra, hiszen a dzsessz világában a népszer?ség mást jelent, mint a popzenében. Való igaz, hogy a zenész szakma az egész világon ismer. Olyan figuráival dolgozhattam együtt, mint például a trombitás Randy Brecker. Gyakori dobos kísér?m, Al Foster minden id?k legnagyobb mesterénél, Miles Davisnél kezdte a pályáját. Újabban Izaline Calisterrel is sokat zenélek, aki bár Latin-Amerikában született, Hollandiában szerzett elképeszt? népszer?séget. Úgy tudom egyébként, hogy Izaline mostanában Magyarországon is koncertezett?

- Valóban, nálunk is nagy sikere volt.

- Szóval a zenészek ismernek, de ez nem jelenti azt, hogy népszer?nek tartom magam. A népszer?séget még mindig az eladott lemezek számával lehet mérni - hiába van válságban a lemezpiac. E tekintetben pedig mindig a fiatal sztárok vezetnek. Magyarországra azért szeretek járni, mert az itteni dzsesszrajongó közönség rendkívül sz?k, de ennek el?nye, hogy mindig rendkívül bens?séges, családias hangulatú koncerteken játszom, és ez az élmény újra és újra visszahúz. Szinte mindenkit személy szerint ismerek, aki eljár a koncertjeimre. A magyar közönség hálás és h?séges - mostani fellépésre is már napokkal ezel?tt elkelt minden jegy.

- Vajon a zenéjében, stílusában érez valamilyen köt?dést a magyar hangzás iránt?

- A kérdés jogos, hiszen b?ven vannak itthon olyan el?adók - ráadásul szaxofonosok -, akik ötvözik a magyar népzene s?rítettségét a dzsesszel. Számomra azonban a dzsessz nem köthet? nemzetekhez. Gyökereiben persze amerikai, hiszen onnan származik, de ma már ez sem mérvadó - néha vezet? amerikai el?adók játszanak olyan stílusban, amely a dzsessznek egy továbbfejlesztett, jellegzetesen európai ága. Én szeretek az eredeti forrásokhoz visszamenni. Ha van valami, amit még nem játszottam, akkor azt nézem meg, hogyan adták el? az ?50-es, ?60-as években, vagy még korábban Amerikában. Sok fiatal zenész is ezt csinálja, Roy Hargrove, Nicholas Payton vagy Joshua Redman - hogy a szaxofonosokat is említsük.

- Sokszor úgy beszél a fiatal zenészekr?l, a befutó tehetségekr?l, mintha túl er?s konkurenciának érezné ?ket.

- Ez részben így van, de ezért nem a fiatal tehetségek a felel?sek, hanem a média és a kiadók, szóval az a marketing gépezet, amelyik túlzottan felpumpálja a hírverést körülöttük a minél nagyobb üzleti haszon reményében. Ez maguknak a fiataloknak sem tesz jót: a gyors befutás nagyon nyomasztó egy érzékeny m?vész számára. A szokás pedig az, hogy amilyen gyorsan felkapja a hírverés ezeket a fiatalokat, olyan gyorsan ejti is ?ket - nem hagyva id?t az igazi kibontakozásra. Nem tesz jót ez a helyzet az id?sebb korosztálynak sem, akiknek hosszú évek alatt kiérlelt, valóban egyéni soundja egyszer?en nem kap megszólalási lehet?séget. Emiatt bontottak szerz?dést olyan zenészóriásokkal, mint például Randy Brecker, vagy Mike Stern.

- Furcsa, hogy a zenei sikerrel kapcsolatosan ilyen borúlátó, hiszen aki meghallgatja legújabb lemezét, annak egyetlen dolog jut az eszébe: ez a zene sikerre van ítélve.

- Amikor megcsináltuk a Move It lemez anyagát, igyekeztünk ritmusos, könnyen hallgatható számokat kitalálni. Egy lemez kiadásánál nyilván fontos szempont a siker, de emellett igyekeztünk új dolgokkal is kísérletezni. A Move It CD felvétele során szép lassan kibontakozott egy új stílus, amit mi Time Music-nak - id?zenének - neveztünk el. Ahogy a világzene különböz? népcsoportok zenei hangvételét próbálja egy zenén belül bemutatni, mi arra vállalkoztunk, hogy különböz? korszakok dzsessz-stílusait mutatjuk be egyetlen zenei íven belül. A világzene térben barangol, mi viszont id?ben: a Time Music alapját jellegzetes groove-ok adják, amelyek összeállításakor a ?70-es évek sikerszéríáját használtuk fel. Van itt James Brown-beszólás, Club 54 utánérzés, de vannak minták, amelyeket a Herbie Hancock fémjelezte Headhunters együttes lemezeir?l emeltünk át. Mindezt egy DJ összedolgozta úgy, hogy a groove-ok tényleg er?sek, táncolhatók legyenek. Az én szaxofonjátékom leginkább a ?60-as évek bebophangzására emlékeztet, Stan Getzhez hasonlít talán a legjobban.  A szólók között pedig karcos rapbetétek hallhatók. A sikerben nem vagyok biztos, de szerintem nagyon izgalmas ez a zene.

http://www.tonylakatos.com