Forpsi

Állások, állások Magyarországon, álláskeresés, jobs

Fesztivál.hu

Port80.hu

Mp3Heaven.hu




Legyen a Papirusz.hu a Kezdőlapja! Tegye be lapunkat a Kedvencek közé!
Dudás Tamás: VALÓSÁGSHOW (Archívum)
Oroszország-Mongólia
Szerző: Mika Róbert
2002. október 30. 10:16

 

Valami baj van veled. Már semmi sem jó. Egy állati, nehezen leírható indulat dolgozik benned folyamatosan, éjjel és nappal. Nem tudod, miből fakad - úgy tűnik,  mindenből. Nem tudod, kire irányul, de úgy tűnik, mindenkire. A barátaiddal összeveszel. Szétcigized az agyad. A lakásod kezd egy raktárra hasonlítani, és egyre gyakrabban fordul elő, hogy meg sem veted az ágyad, csak felborulsz ott a kanapén, valamikor éjjel három magasságában, altatóként a Discoveryn futó második világháborús dokumentumfilmet hallgatva. A kurszki csata, jó éjszakát, gyerekek.

Tiszta sor, ideje elmenni Mongóliába.

Mongóliába utazni valószínűleg direkt járattal a legjobb: délután még itt lófrálsz Ferihegyen, figyeled a taxis sanyákat, aztán egy kis Frankfurt vagy Moszkva, és puff, pár órával később már Ulánbátorban vagy. ("Te jó isten, Ulánbátorban vagyok"). Klassz, akkor most lássuk a magyar verziót. Egyenesen a mongol fővárosba tartó gépre már két hónappal az indulás előtt sincs jegy. Marad tehát a hardcore orosz alternatíva, az Aeroflot/Pulkovo Air kombó, rövidke 3 napos megállással Szentpéterváron, aztán egy hosszabbal Irkutszban - onnan Ulánbátor már alig egy köpésre van, legalábbis szibériai mértékkel. További előnye ennek a megoldásnak, hogy így a mongol mellé kell orosz vízum is, kétszeri belépéssel, Daninak, a két fős expedíció másik tagjának nagy örömére, aki a mongol konzulátuson már átesett egy alapozáson. Hát, így jár az, aki perfekt orosz...

Na jó, menjünk már.

Vasárnap indulunk, közvetlen csatlakozással a brazil-német döntőtől, még szerencse, hogy nincsenek 11-esek. Mongóliára optimalizált csomagunk egy sátorból, pár ruhából és egy Ofotért árukészletét megszégyenítő mennyiségű képrögzítő eszközből áll: nagy Nikon, nagy Olympus, videókamera, panorámagép, és egy kis digi. Négy kéz, öt gép - egy japán turista ehhez képest kispálya kiskapuval. Nálam van egy állvány is, Dani pedig egy kenyérsütőt cipel, igaz, azt már nem fényképezési célzattal.

Szentpétervárra gyorsan odérünk, csupán 2 óra nemdohányzás. Meghatottan simítom végig a TU-154-es anyagait, szia bepunnyadt műanyag, szia kifakult huzat, megyünk hozzátok. Vendéglátóink kedvesek, a város is hozza a szokásos orosz hangulatot, sok rúzs, kevés pénz, érezhetően keményebb élet, mint amihez mi vagyunk szokva - illene hát bővebben írni róla, de nem fogok, mert ezen az úton Pétervár egyszerűen nem rúg labdába. Nem ide jöttünk. Azért lelkesen sétálunk az utcákon, kattogtatunk, ahogy turistákhoz illik, de várjuk a szerdát.

Három nap múlva már Irkutszk felé repülünk, miután az idomárból átképzett orosz légikísérő, khm, kisasszonyok rövid félórás üvöltözés után mindenkit felterelnek a belföldi járatra. Nagyon izgulok, hogy végre megláthatom Irkutszkt! Irkutszkot... Szibériát. 6 és fél órás elvonókúra, ez már kegyetlenség, az út felénél a nyílt lázadást fontolgatom (experimentális dohányzás a retyóban: van-e vajon egy szibériai TU-134-esen érzékelő?), amikor meglepetésszerűen leszállunk a semmi közepén egy település-paródiára. Barnaul! Te megapolisz, te dohányzóváros, nem felejtelek el soha! Nyilván valamelyik gyakran erre utazó káder elvtárs szintén dohányzott, és a végén falu lett belőle. A hátralévő szakasz már elviselhető.

Irkutszk. A XIX. század elején a cár atyuska ide száműzte a lázadó dekabristákat, ezért azt mondják, Európa nem csupán az Uralig terjed, hanem az egykori menekültek szellemi örökségének köszönhetően, afféle függelékként ez a város is a kontinenshez tartozik. Biztosan így van, én mindenesetre nehezen fedezem fel az erre utaló nyomokat, de talán csak azért, mert a franciás műveltséggel együtt a rejtőzködés művészetét is meghonosították. Maradjon köztünk, de én mégis inkább tipikus szovjet-orosz falanszternek mondanám: nagy terek és jellegtelen épületek, köztük itt-ott megbúvó, az enyészet különböző szintjeit ábrázoló parasztházacskákkal. Az utcákon dominálnak a terepjárók, sok köztük a balkormányos, japánból hozzák őket, ám a dzsip-vásárlás itt nem csak menőzésből megy, mert a város úgynevezett útjai és a szibériai vidék egyaránt és határozottan a kispolski ellen szólnak. Szinte minden autó szélvédője repedt; hogy miért, azt már sofőrünktől tudjuk meg: mínusz 40 odakint, ablakfűtés az autóban, ilyen egyszerű. Hát igen, ide télen kéne eljönni. Majd egyszer.

Szerencsére nem a városban lakunk, hanem attól jó 30 km-re az erdőben, egy volt úttörőtáborban, amely most elvben vállalati üdülő, a gyakorlatban mintha inkább vendéglátóink minibirodalmának egy része lenne. Egy gerendaházat kapunk, a kaja ingyenes, és a személyzet is látványosan barátságossá válik, amikor fél nap után kiderül, hogy a főnökséghez tartozunk. A bajkáli hajótúra viszont ugrik, így nincs sok teendőnk. Megvesszük a vonatjegyet a transz-szibériaira (többórás program, az oroszok még mindig nagyon tudják a bürokráciát), aztán csak gatunk-getünk, egy kis horgászat, kirándulás a környéken és a Bajkál-tóhoz, és az esti program is hamar beáll, amikor rájövünk, hogy házunk felső emeletén egy biliárdasztal terpeszkedik. De azért ez már valami: felborult bioritmusommal ülök éjszakánként a gerendaház tornácán, kezemben könyv, teát iszom pléhbögréből, néha belehallgatok az erdőbe, és jó. Még mindig nem ide jöttünk, de azért ez már jó.

Aztán eljön a nap, és végre tényleg indulunk tovább - irány Monzsoli! A peronon az orosz szokásokat jól ismerők magabiztosságával várunk a szerelvény ajtaja előtt a kocsikísérőre, és akadunk ki, amikor egy nyilvánvalóan nyugati pár szó nélkül felmászik előttünk a vagonba. Mit tudnak ezek...! Biztos tuskó amerikaiak. Behurcolkodunk egy üres fülkébe, és bámészkodunk kifelé. Pár órával később ránk kopogtat a dezsurnaja, aki, bár Dani tökéletes oroszsággal szól hozzá, ragaszkodik az angol nyelvhez, amelyet nem beszél. "Ulan-Ude", mondja, ezt tudjuk, a következő megálló, aztán ujjaival széthúzza a szemét, aha, szóval mongolok fognak felszállni, majd az orrára ütöget, és fintorog. Mármint hogy büdösek. És üljünk át egy másik fülkébe. A jelenet egy hét múlva ugrik be újra, már Ulanbátorban, amikor leendő mongol sofőrünk dicsekszik, hányfajta nációt szállított ő már. Japánok, amerikaiak, németek... De kínaiakat, na azt nem. Büdösek. Kár hogy a cigi mellett nem sok szaglásom maradt, én is utálhatnék valakit.

De ez még arrébb van, most fogjuk a csomagokat és átköltözünk... az utálatos amerikaiakhoz. Persze ausztrálok, Moszkvából jönnek és jó fejek - mindig mondom, hogy jellemhiba az előítéletes gondolkodás. Egy rövidebb turnét teljesítenek épp, Sydney-Anglia-Skandinávia-Oroszország-Mongólia-Vietnam útvonallal, hat hónap az egész, aztán már mennek is haza. Hm. A lány lelkes fotós, és szintén Nikonos, így könnyű barátkozni: ő dicsér, hogy állványt is hoztunk, nekem meg a nagylátószögűje tetszik. Kölcsönadom neki az Amazonról rendelt nagykirály fotóskönyvemet, s ezzel Magyarország végleg belép a civilizált nemzetek sorába, úgyismint országimázs. Kicsit később egy német pár is csatlakozik hozzánk, a lánynak Canonja van, amit a magyar-ausztrál tengely már közös erővel fikáz le. A hangulat gyorsan fokozódik, a hatórás várakozást a határon sűrű vodkákkal és unikumokkal hidaljuk át, és amikor hajnalban ébredve kibotorkálok az elhagyatott folyosóra, szinte mellbevág az ablakban feltáruló táj látványa. A szemerkélő esőben fenséges, ősi táj néz vissza rám, szemben velem pedig tökéletes kompozícióban cukorsüveg alakú hegyek csoportja, előtte jurták, a völgyben kis erek csillannak. Egy elsuhanó pillanat az egész: még csak dereng, fényképezni lehetetlen, de most ez sem baj.

Megjöttünk.

Mongóliáról szégyenletesen keveset tudok, elő tehát a Lonely Planettel, és nézzünk egy gyors zanzát, mielőtt odaérünk, mert ha mi utáljuk a fokosch-gulasch-betyár tahóskodást, a mongolok is joggal várhatnak el egy kicsit többet. Az ország történelme valamelyest hasonlít Magyarországéhoz, legalábbis annyiban mindenképp, hogy az első félidőben ők is jól fociztak: létrehozták a föld valaha létezett legnagyobb birodalmát, amely Magyarországtól Japánig nyújtózott, és valószínűleg csak a véletlenen múlt, hogy nem tovább. A tatárjárás ugye megvan, de az már kevésbé közismert, hogy a mongolok csak azért nem maradtak tovább Európában, mert az aktuális kán halála miatt régi szokás szerint minden vezető hazatért az új uralkodó megválasztására. A másik végen ugyanakkor kétszer is megpróbálkoztak Japán meghódításával, és gyanítható, hogy sikerült is volna nekik, ha flottájukat nem söpri el mindkét esetben egy vihar. Viszont leigázták Kínát és tulajdonképpen ők alapították Pekinget is - vicces, hogy pár százezer mongol több mint 60 millió kínai felett uralkodott. Katonatársadalmukban gyakorlatilag minden férfi fegyverviselő volt, kiváló harci taktikájuknak és az ellenfelektől okosan összegyűjtött technikai arzenáljuknak a kor egyetlen serege sem tudott ellenállni. Aztán a nagy birodalom hanyatlani kezdett, a szokásos szar: belső széthúzás, egymással háborúzó hadurak, mindez végül oda vezetett, hogy az egyik fél behívta segítségül a kínaikat az országba. A kínaiak rendes srácok, be is mentek, majd több mint 200 éven keresztül elfelejtettek távozni. Őket - csöbörből vödörbe - az oroszok váltották, hogy az milyen érzés, arról már nekünk is vannak fogalmaink, bár itt durvább volt, az ország gyakorlatilag a Szovjetunió 16. tagállamának számított. Apró kiegészítéssel és nyilván spontán lelkesedésből még a cirill ábécét is átvették, és így éltek boldogan egészen a 90-es évekig, amikor végre új alkotmányt kapott az ország, és választásokat írtak ki. A választásokat a kommunisták nyerték.

A mai Mongólia csaknem 1,5 millió négyzetkilométer területű. Ezen a három franciországnyi méretű földön 2,5 millió mongol él, Ulanbátorban és más városokban együtt majdnem egymillió - ebből könnyen kiszámolható a vidéki népsűrűség, vagy inkább népritkaság. További 3,5 millió (!) mongolnak kell ma kínai állampolgárnak vallania magát, és az oroszországi kisebbség is 1 millió körül mozog. Az egy főre jutó GDP 2250 dollár. Ez a nem is olyan rossz adat főleg a bányászatnak, a kashmírnak és nem utolsósorban a rendszeres nemzetközi segélyeknek köszönhető, melyek az ország bevételeinek közel harmadát adják. A lábasjószág állomány 30 milliós, a lakosság fele pedig ma is nomádként él. Ami gazdasági szempontból talán nem ideális - mi viszont ezért vagyunk itt.

Ulánbátor ellentmondásos hely. Mongólia egyetlen, valóban városnak nevezhető települése, ahol egyszerre érezhető a hamisitatlan ázsiai feeling, az orosz hatás és a nemrég érkezett nyugati kultúra lehellete. Talán a legegyszerűbb, ha ideidézzük az első benyomásokat megörökítő levelet az országról és a fővárosról:

...
"Mongólia nehezen írható le így kutyafuttában, ahhoz túl szélsőséges dolgok vannak jelen egyszerre. A tájak egyszerűen hihetetlenek, képzeljetek el egy majdnem európányi országot tele hegyekkel, folyókkal, tavakkal, gyakorlatilag érintetlenül, úgy, hogy 1000 méter alatti pont nem sok van. Adjátok ehhez hozzá, hogy eszelős mennyiségű ló, birka, tehén és jak kavircol mindenhol, és persze az egész telepettyezve jurtákkal, amiknek az igazi neve ger, csak az oroszok ezt is meghamisították. Maguk a mongolok főleg 2 dolgot csinálnak: a vidékiek apró lovakon poroszkálnak elfele, aztán később visszajönnek, a városiak pedig épp egy nagy közös projekt keretében próbálnak átalakulni a lehető
leggyorsabban amerikaivá. Utóbbiak még nem értek egészen az út végére, de - ahogy egy névtelen hős mondta korábban a gyerekcsinálásról - nagy örömüket lelik a próbálkozásban.

Maga UB egy elég kicsi város, és kb. 4 vonással az alatt van, amit a múltkor Irkutszkról írtam.  Próbálom 1 mondatba sűríteni a leírását: légitámadás után a túlélők kvázi utcákat jelölnek ki az egykori város helyén, egyik felük feltöri az autóraktárakat, és az így szerzett járgányokon a bombatölcsérek között, a dudán ülve akrobatamutatványokat ad elő, a többiek pedig arra várnak, hogy ezek megálljanak egy időre, és kis csoportokban lemoshassák a kocsikat. Egy speciális alakulat mindeközben felmentést kap e kötelezettség alól, és nappal európainak látszó boltokat próbál nyitni, este pedig lovakról szóló vhs anyagokkal szórakoztatja a többieket a tv-ben.

Persze ez megageciség a részemről, mert a város ugyan tényleg nagyon lepusztult, de legalább akarnak valamit az itt elők, és tényleg próbálkoznak. Internet caféból pl. van vagy 2 tucat, ami 2 tucat-1-gyel több az irkutszki számnál. És amúgy is, mindenki nagyon kedves volt eddig, akivel találkoztunk, és ha egyszer sikerül túltenned magad azon, hogy minden szembejövőnek olyan arca van, hogy legszívesebben elfutnál, akkor már nagyon jó. Ma például város környéki kirándulásokat tettünk, aminek a végén a fentebb már említett alpesi környezetben, egy viskóváros szélén isten szabad ege alatt, funér-alapú biliárdasztalon, nagy küzdelemben legyőztük a 2 helyi pásztorból álló területi csapatot. A meccsnek kb. 500 fős közönsége volt, pontosabban 2 család, 300 ló és 180 tehén. Ehh, ezt így úgysem látjátok, de ha a képek nem halnak bele az orosz reptéri röntgenekbe, majd...

Dani éppen mos otthon, illetve szerintem már felborult. Nekem is mennem kell, mert ma este talán kiderül, hogy a bérlendő dzsipünknek mi a valós státusa: egyszer már megvolt, most elveszett, de reméljük újra rábukkanunk valamelyik bokor aljában."
...

Kicsit bárdolatlan stílus, de a lényeg benne van. Hamar aklimatizálódunk a környezethez, hihetetlen, milyen gyorsan hozzászokik az ember ahhoz, hogy a belső sávban egy Pajero halad, a külsőben pedig egy tradicionális ruhákat viselő legény üget a mongolokra jellemző döc-döc stílusban, vagy egy hasonló viseletű bácsi a netkávézóban, családja körében a meghatottságtól sírva beszél az IP telefonba. Valószínűleg fokozza a kavalkádot az is, hogy épp a Naadam előtt érkezünk a városba. Ilyenkor minden felbolydul egy kicsit: ez a mongolok legnagyobb, három napos nemzeti ünnepe, ahol megmérkőznek egymással az ősi sportok - birkózás, íjászat, lovaglás - képviselői, találkoznak az egymástól távol élő rokonok, és persze turistákból is ilyenkor özönlik ide a legtöbb. Lépten-nyomon hozzánk hasonló, fényképezőgéppel felszerelt, farmeres hordákba botlunk - igaz, ide legalább a keményebbje jön. Az adatok szerint míg a 2000. évben össze-vissza 20 ezer látogató utazott be, 2002-ben már 600 ezer, és bár Mongólia valószínűleg sosem lesz a pálmafára/beachra vágyók célországa (tenger nélkül ez nehéz is lenne), a szám biztosan nőni fog a következő években is. Ellentmondásos érzés egy ellentmondásos városban: zavar hogy ennyi fehér van itt. Nem kéne nekik. És persze nekünk sem.

De mindegy, ha már itt vagyunk, megyünk a Naadamra, amely - csalódás. Amit látunk, az már csak felhigított, kicsorbult változata egy egykor valószínűleg méltóságteljes, egyszerűségében szép ünnepnek. A nyitóceremónia a város egyetlen stadionjában zajlik, Hitachi reklámtáblák között, ahová operettkatonának öltözött lovasszázad hozza díszmenetben Dzsingisz ősi zászlajait. Az ünnepi menet elején egy hatalmas, bivaly vontatta mongol szekér halad, korhű ruhákba öltözött harcosokkal, a sor végén a helyi cirkusz akrobatái jönnek, Miki egérrel és Plútóval. A lelátókon több a külföldi, mint a bennszülött. A birkózóverseny kezdetekor a naiv szervezők beengednek minket fotózni a pálya gyepére, ahol addigra már 4-5 pár kapaszkodik egymásba kis nadrágocskában és a hagyományos, elől nyitott felsőrészben. A következő pillanatban a beizgult turisták hada gyakorlatilag a versenyzők szájában exponál. Vicc az egész, kicsit hátrébb megállok, mellettem egy amerikai lány dühösen kiabál barátjára, aki épp az egyik birkózó lába előtt fekve készít felvételeket. "This is a fuckin' serious race, why can't you show some respect?" Besokallok, és végre a helyiek is: a rendőrök visszaterelik a nyugatiakat a lelátókra, de még most is vigyáznak ránk, nem érintenek meg minket.

Megnézzük még a szomszéd pályán zajló íjászatot, és bekukkantunk a nagy sátorba is, ahol néhány száz férfi a földön körben ülve valami nagyon egzotikus fadarabka pöckölő sportot űz, nagy kurjantások közepette, kiváló hangulatban. Csinálunk pár képet, bóklászunk a stadion körül felállított sátrak közt a búcsúra emlékeztető forgatagban, de hamar betelünk vele - már mindkettőnknek a holnaputáni indulás jár a fejében. Megyünk vidékre, beállunk mi is 2 hétre nomádnak.

Leendő sofőrünkkel a szállodánk épületében működő presszóban találkozunk. A kocsit nem irodán keresztül béreljük, hanem Bayarma nevű mongol barátnőnk (egyben boldog kenyérsütő-tulajdonos) segítségével, aki 15 évet élt Magyarországon, és pár hónappal ezelőtt költözött vissza. A dzsipes pasit Munho-nak hívják - ezt én valamiért képtelen vagyok megjegyezni, ezért később a keresztségben a Szombat nevet kapja - ő az általam eddig látott összes mongol közül a legkevésbé megbízhatónak tűnő arc. Keményen megküzd minden dollárért, bedobja az összes trükköt a kikötött kilométerórától az eltúlzott távolságokig, de helyzetünk hasonlít a spanyol piacon vásárló magyar turistákéra, akiktől a helyi árus a végén azt kérdezte, hogyan tudnak ilyen jól alkudozni. "Hát, könnyű úgy, ha egyszer nincs több". Végül megállapodunk valahogy, a későbbi tapasztalatok alapján nem is rosszul. A szolgáltatásban benne foglaltatik egy kisebb próbaút és meglepő módon a beszerzésben való segédkezés is: emberünk másnap készségesen tolja mögöttünk a trolit a legnagyobb helyi közértben, ahol 2 hétre előre vásárolunk. Aztán este lesz. Az alsónadrágos Dani búcsúzóul még kizárja magát a szobájából, megvan a péntek esti sztorija. Aztán reggel.

Fej, tehát a hátsó ülésen kezdek. Muti csak a térképet... A következő 13 napban először lemegyünk nyílegyenesen a Gobiba, aztán nyugat felé oldalazva fel egészen az orosz határnál fekvő Hövsgöl tóig, majd onnan vissza Ulanbátorba. Mandalgovi, Dalandzadgad, Cecerleg, képtelenség megjegyezni ezeket a neveket. Kb. 4000 km-rel kalkulálunk - később, szembesülve  a körülményekkel ez lemegy majd olyan 2500-ra, de ezt még nem tudjuk, ahhoz előbb a saját bőrünkön kell érezni, mit jelent itt az utazás. Bámulunk hát ki az ablakon, hallgatjuk a csomagtartóban fészkelődő edények koccanásait, és vizsgáztatjuk magunkban újsütetű sofőrünket.

Mellettünk lassan elmaradnak a külváros utolsó üzemei és jurtái, majd pár kilométer után hirtelen kifut alólunk az aszfalt is. Tudom, olvastam, tehát nem kéne felkészületlenül érnie, hogy vidéken nem annyira vannak utak, de a helyzet ennél egyszerűbb: konkrétan nincsenek utak. Keréknyom van. Legtöbbször egyetlen "sáv", esetleg 2-3 egymás mellett futó, jelezve, hányféle elképzelés születhet gödrök és buckák megkerülésére, időnként viszont egy sem, valahogy elenyészik. Ilyenkor bóklászni kezdünk a kocsival keresztben, míg találunk egy másik szimpatikus nyomot. És persze vannak csomópontok is, ahol az addig egyértelmű irány hirtelen elbizonytalanodik és 5-6 szálra szakad, amelyek bohókásan futnak szét a szélrózsa minden irányába. Ha ilyenhez érünk, Munho teátrális mozdulattal emeli fel mindkét kezét a volánról, és kiválasztja 30 szavas közös szókincsünkből az ideillő kifejezéseket: "daróga tudá? szjudá?" Tudja a fene, menjünk barátkozni.

Mongóliában utazva nem kerül komoly erőfeszítésbe megismerkedni a helyiekkel. Sőt, nem is nagyon van más választásod. Ha nem akarsz totálisan eltévedni, akkor vagy hozod a GPS-t, vagy újra és újra megállsz a következő felbukkanó jurtánál, hogy megtudakold, merre van az előre. Mi is ezt tesszük. A ritkán lakott országban a vendégszeretet túlmegy a mi fogalmainkon: úgy tűnik, legtöbbször csak rajtunk múlik, hogy az ilyen találkozások mennyire mélyülnek el. Skálánk a sietős verziótól - amikor csak elszívunk együtt egy gyors cigit (az enyémből) - a jurtába menős-megvendégelősön át az ottalvásosig terjed. És valószínűleg terjedhetne tovább is: később, már északon találkozunk egy svájci lánnyal, aki hetek óta lakik egy családdal. Ilyen a helyi norma. Itt bárki bemehet egy idegen jurtába, akkor is, ha a háziak esetleg épp nincsenek otthon, bár a kutyákkal, akik némileg másképp szocializálódtak, érdemes vigyázni. És - figyelmeztet a könyv - fordítva is igaz a dolog, nincs okod kiakadni, ha mondjuk kirándulásból visszatérve egy kíváncsi helyi lakos mászik elő a sátradból.

Haladunk tehát, ahogy sikerül. Valaki mindig akad, akitől kérdezni lehet. Ha jurta nincs, lesz lerobbant ZIL az út közepén, a motorházban 3-4 olajban sült mongollal, vagy pásztor, esetleg magányos lovas. Lassan kiismerjük a tájékozódás technikáit is. Település közelségére utal, ha valami megcsillan a messzeségben, tornyocska bukkan fel a láthatár szélén, vagy, mintegy varázsütésre, távíró oszlopok kezdenek el sorjázni a pusztában. Persze egyik sem 100%-osan megbízható jel, és néha ellentmondásos információt adnak, ezért egy idő után erősorrendet állítunk fel köztük: a csillanást üti a torony, a tornyot a távírópóznák, és persze mindent visz a jurta emberrel. Sikeresen megfejtve így a navigáció titkait az első nap végén már Mandalgovi környékén járunk, valahol félúton UB és a sivatag közt. Fát már északabbra sem láttunk, de itt már kezd igazán kopár lenni a táj, a kavicsos talajon a csenevész füvecskék, szöcskehadak és hatalmas méretű lótetű-mutánsok képviselik a flórát és a faunát.

A hullámzó dombocskák közt kiválasztunk egy helyet a lehetséges egymilliárdból, és nekiállunk a táborverésnek. Első alkalommal szembesülünk a csomagtartóban uralkodó állapotokkal: odabenn minden úgy néz ki, mintha valami nagy mixerben forgott volna egész nap, vagy mosógépben tömörítették volna, nem kímélő programmal. Táskáink, a kaják, szerszámok, vizeskanna, hálózsákok, horgászbotok egy nagy halomban, költői rendetlenségben és félcentis porréteg alatt. A vaj elolvadt, a kólásdobozok megadták magukat, végső agóniájukban maguk alá ürítve. Bármilyen előrelátóan igyekeztünk is csomagolni, ami nincs légmentesen lefóliázva, az recseg és ragad.

Sebaj. Először egy kis macskamosdás, óvatosan adagolva vizünket, aztán kibányászunk valami konzervet, és megmelegítjük praktikus kis gázégőnkön. Munho bemutatja az ételmelegítés helyi verzióját, ő a gázpalackot egy fejhez erősíti, ami engem leginkább a nálunk disznóölésnél használt pörkölő eszközre emlékeztet, és lángszórós módszerrel seperc alatt ízletesre szenesíti otthonról hozott kajáját. A vacsora után gyorsan felütjük a sátrat, ő gumimatracával és dunyhájával megágyaz magának a hátsó ülésen, és kezdődhet az esti program, bár fogalmunk sincs, mi is az. Tábortűzről fa hiányában itt szó sem lehet, úgyhogy olvasgatunk kicsit, fotózgatunk az irreálisan hosszú alkonyatban, gyönyörködünk 15 méteres árnyékunkban - aztán elmegyünk aludni. Hajnalban ébredek, épp csak egy pillanattal azelőtt, hogy álmomban megfagyjak. A nappali 50 fokhoz képest most talán 5 körül lehet. Összedidergek egy teát, és várom hogy felkeljenek a többiek: a nap és útitársaim.

A következő két hétben így élünk. Kialakul a rend, egyre otthonosabban mozgunk ebben a világban. Lelassulunk hozzá, felvesszük a ritmusát. Hozzászokunk a mosdatlansághoz és a ritka étkezésekhez, ásóval vágunk gerendát a tűzgyújtáshoz, bokorban végezzük a dolgunkat, ha van bokor, és folyóban mosunk, ha már nagyon kell. Napi 8-10 órát autózunk, 30-40-es átlagsebességgel, sivatagban és lávahegyen, kristálytiszta tavak partján és erdőkben, legtöbbször 1500-2000 méter fölött járva. És egyre kevesebbet beszélünk: zgyesz harasó, daróga nyet, igyí, oké. Találkozunk családokkal, végigkóstoljuk, mi mindent lehet csinálni lótejből, horgászni tanítjuk a helyi gyerekeket, akik még sosem láttak ilyet. Látunk sivatagi oázist és szibériai vadont, küzdünk megvadult tehénnel és kutyát fogadunk örökbe. Felszedünk két hajótörött franciát, akik két baleset után velünk utaznak tovább egy héten át. Leamortizálunk egy autót. És fotózunk, ahol csak tudunk.

A vidéki Mongólia nem mesélhető el így - én képtelen vagyok rá, ha nem akarom, hogy könyvvé dagadjon ez az írás, és az ember ne írjon könyvet egy 1 hónapos útból, nem illik. Ezt egyszerűen látni kell, vagy még inkább: érezni. Az élet itt kemény, még a szerencsés helyzetben lévő utazó számára is, aki tudja, hogy csak rövid időt tölt itt, aztán visszatér kényelmes világába. Úgy gondolom, aki idejön, az vagy beleszeret ebbe az országba, vagy gyűlöli az első perctől, középút nincs. A táj és az emberek a szó nemes értelmében vett vadságot és  természetességet sugároznak magukból, ami vagy rabul ejt, vagy elrettent.

A dolgok drasztikusan leegyszerűsödnek, más rendszerbe szerveződnek, mint amihez szoktál, és ebben a logikában hirtelen minden a helyére zökken. Itt nem divat a túlcifrázás, a lényegtelen részletek végeláthatatlan csócsálása, a hangyából elefánt, mert egyszerűen nem fér bele: a környezet meghatározza számodra, mit kell tenned, cserében pedig - csak első ránézésre furcsa ellentmondásként -  megajándékoz a szabadság érzésével. Itt az leszel, aki valójában vagy. Nem egy adatolt, bérszámfejtett, belistázott és csoportba rendezett egyed. Nem egy anyakönyvi kivonat, nem egy bankszámla, nem egy kocsitípus és nem egy márkajelzés a ruhádon. Amit teszel és ami történik veled, az értelmezhető, feldolgozható, és emberi fogyasztásra alkalmas. Mongóliában megtanulhatod, hogy a boldogsághoz talán sokkal kevesebb kell, mint gondoltad.

Az itt lakók a semmi közepén élnek, néha 100 kilométerekre a legközelebbi emberi lénytől, de összetartásuk és a közösségi szellemük irigylésre méltó. Amijük van, az legtöbbször egy óra alatt lebontható vagy arrébb terelhető. Napi küzdelmet folytatnak a fennmaradásért, nyáron plusz 50-ben, télen mínusz 30-ban, de mindez láthatóan nem teszi őket elkeseredetté. Életükből hiányzik az a fajta biztonság, amihez mi annyira hozzászoktunk, és az a birtoklás, ami számunkra már annyira magától értetődő, de talán éppen ezért rendelkeznek olyasmivel, amivel mi már rég nem. Itt még minden úgy működik, mint régen - a hiány képessé teszi őket arra, hogy megbecsüljék és élvezzék azt, amivel bírnak, a távolság pedig közelebb hozza őket egymáshoz. Ők nem a tv-ben, egy show-t nézve találkoznak a valósággal, mert nincs szükségük ilyesmire: a saját életük maga a valóság, ott, a pusztákon, távol mindentől, összezárva egy jurtában.

Nem akarom sem misztifikálni, sem túl romantikus fényben feltüntetni azt a világot, amit Mongóliában megismertünk. Természetesen nem volt minden perce boldog, és néha nem volt könnyű sem. Azt sem tudom, hosszabb távon mi hogyan bírnánk ezt az életet - valószínűleg nehezen, vagy sehogy, megszokott életformánk egy idő után kábítószerként vonzana vissza minket a civilizációba. De mégis... amíg ott vagy, elgondolkodsz pár dolgon, és az, aki visszajön a repülőjegyeddel, talán már nem teljesen ugyanaz az ember, aki elutazott. És bár előbb-utóbb visszaállsz a hazai ritmusra, mégis, egy dugóban állva vagy éjjel 3-kor a Discovery-t hallgatva sokszor jutnak eszedbe az ott töltött napok. Hogy volt pár hét, amikor érezted, hogy élsz.

 
 
Jelenleg 5 olvasó böngészik a Papiruszon


Képes apróhirdetés ingyen | Nemzetközi hirdetés | Fesztivál, rendezvény

Legyen a WEBSZIGET.COM a Kezdõlapja!
PORT80.HU :: Magyarország Legtutibb Kezdolapja! :o)
MP3Heaven.hu :.:.::. Zene, MP3 & Partyzine q-_-p
Fesztivál.hu - A magyarországi fesztiválok gyujtoportálja
Tourinfo.hu - Magyarország Vezeto Turisztikai Portálja
SzuperPiac.hu - A képes hirdetések helye!
.: Papirusz.hu :. Kulturális Portál
Mindentudó.net :: Az optimális döntés lehetosége!
Hirdessen Nálunk! Tekintse meg médiaajánlatunkat!
Impresszum
Ha kérdése van, írjon nekünk!