Forpsi

Állások, állások Magyarországon, álláskeresés, jobs

Fesztivál.hu

Port80.hu

Mp3Heaven.hu




Legyen a Papirusz.hu a Kezdőlapja! Tegye be lapunkat a Kedvencek közé!
Dudás Tamás: VALÓSÁGSHOW (Archívum)
Oroszország-Mongólia
Szerző: Mika Róbert
2002. október 30. 10:16

 

Valami baj van veled. Már semmi sem jó. Egy állati, nehezen leírható indulat dolgozik benned folyamatosan, éjjel és nappal. Nem tudod, mib?l fakad - úgy t?nik,  mindenb?l. Nem tudod, kire irányul, de úgy t?nik, mindenkire. A barátaiddal összeveszel. Szétcigized az agyad. A lakásod kezd egy raktárra hasonlítani, és egyre gyakrabban fordul el?, hogy meg sem veted az ágyad, csak felborulsz ott a kanapén, valamikor éjjel három magasságában, altatóként a Discoveryn futó második világháborús dokumentumfilmet hallgatva. A kurszki csata, jó éjszakát, gyerekek.

Tiszta sor, ideje elmenni Mongóliába.

Mongóliába utazni valószín?leg direkt járattal a legjobb: délután még itt lófrálsz Ferihegyen, figyeled a taxis sanyákat, aztán egy kis Frankfurt vagy Moszkva, és puff, pár órával kés?bb már Ulánbátorban vagy. ("Te jó isten, Ulánbátorban vagyok"). Klassz, akkor most lássuk a magyar verziót. Egyenesen a mongol f?városba tartó gépre már két hónappal az indulás el?tt sincs jegy. Marad tehát a hardcore orosz alternatíva, az Aeroflot/Pulkovo Air kombó, rövidke 3 napos megállással Szentpéterváron, aztán egy hosszabbal Irkutszban - onnan Ulánbátor már alig egy köpésre van, legalábbis szibériai mértékkel. További el?nye ennek a megoldásnak, hogy így a mongol mellé kell orosz vízum is, kétszeri belépéssel, Daninak, a két f?s expedíció másik tagjának nagy örömére, aki a mongol konzulátuson már átesett egy alapozáson. Hát, így jár az, aki perfekt orosz...

Na jó, menjünk már.

Vasárnap indulunk, közvetlen csatlakozással a brazil-német dönt?t?l, még szerencse, hogy nincsenek 11-esek. Mongóliára optimalizált csomagunk egy sátorból, pár ruhából és egy Ofotért árukészletét megszégyenít? mennyiség? képrögzít? eszközb?l áll: nagy Nikon, nagy Olympus, videókamera, panorámagép, és egy kis digi. Négy kéz, öt gép - egy japán turista ehhez képest kispálya kiskapuval. Nálam van egy állvány is, Dani pedig egy kenyérsüt?t cipel, igaz, azt már nem fényképezési célzattal.

Szentpétervárra gyorsan odérünk, csupán 2 óra nemdohányzás. Meghatottan simítom végig a TU-154-es anyagait, szia bepunnyadt m?anyag, szia kifakult huzat, megyünk hozzátok. Vendéglátóink kedvesek, a város is hozza a szokásos orosz hangulatot, sok rúzs, kevés pénz, érezhet?en keményebb élet, mint amihez mi vagyunk szokva - illene hát b?vebben írni róla, de nem fogok, mert ezen az úton Pétervár egyszer?en nem rúg labdába. Nem ide jöttünk. Azért lelkesen sétálunk az utcákon, kattogtatunk, ahogy turistákhoz illik, de várjuk a szerdát.

Három nap múlva már Irkutszk felé repülünk, miután az idomárból átképzett orosz légikísér?, khm, kisasszonyok rövid félórás üvöltözés után mindenkit felterelnek a belföldi járatra. Nagyon izgulok, hogy végre megláthatom Irkutszkt! Irkutszkot... Szibériát. 6 és fél órás elvonókúra, ez már kegyetlenség, az út felénél a nyílt lázadást fontolgatom (experimentális dohányzás a retyóban: van-e vajon egy szibériai TU-134-esen érzékel??), amikor meglepetésszer?en leszállunk a semmi közepén egy település-paródiára. Barnaul! Te megapolisz, te dohányzóváros, nem felejtelek el soha! Nyilván valamelyik gyakran erre utazó káder elvtárs szintén dohányzott, és a végén falu lett bel?le. A hátralév? szakasz már elviselhet?.

Irkutszk. A XIX. század elején a cár atyuska ide szám?zte a lázadó dekabristákat, ezért azt mondják, Európa nem csupán az Uralig terjed, hanem az egykori menekültek szellemi örökségének köszönhet?en, afféle függelékként ez a város is a kontinenshez tartozik. Biztosan így van, én mindenesetre nehezen fedezem fel az erre utaló nyomokat, de talán csak azért, mert a franciás m?veltséggel együtt a rejt?zködés m?vészetét is meghonosították. Maradjon köztünk, de én mégis inkább tipikus szovjet-orosz falanszternek mondanám: nagy terek és jellegtelen épületek, köztük itt-ott megbúvó, az enyészet különböz? szintjeit ábrázoló parasztházacskákkal. Az utcákon dominálnak a terepjárók, sok köztük a balkormányos, japánból hozzák ?ket, ám a dzsip-vásárlás itt nem csak men?zésb?l megy, mert a város úgynevezett útjai és a szibériai vidék egyaránt és határozottan a kispolski ellen szólnak. Szinte minden autó szélvéd?je repedt; hogy miért, azt már sof?rünkt?l tudjuk meg: mínusz 40 odakint, ablakf?tés az autóban, ilyen egyszer?. Hát igen, ide télen kéne eljönni. Majd egyszer.

Szerencsére nem a városban lakunk, hanem attól jó 30 km-re az erd?ben, egy volt úttör?táborban, amely most elvben vállalati üdül?, a gyakorlatban mintha inkább vendéglátóink minibirodalmának egy része lenne. Egy gerendaházat kapunk, a kaja ingyenes, és a személyzet is látványosan barátságossá válik, amikor fél nap után kiderül, hogy a f?nökséghez tartozunk. A bajkáli hajótúra viszont ugrik, így nincs sok teend?nk. Megvesszük a vonatjegyet a transz-szibériaira (többórás program, az oroszok még mindig nagyon tudják a bürokráciát), aztán csak gatunk-getünk, egy kis horgászat, kirándulás a környéken és a Bajkál-tóhoz, és az esti program is hamar beáll, amikor rájövünk, hogy házunk fels? emeletén egy biliárdasztal terpeszkedik. De azért ez már valami: felborult bioritmusommal ülök éjszakánként a gerendaház tornácán, kezemben könyv, teát iszom pléhbögréb?l, néha belehallgatok az erd?be, és jó. Még mindig nem ide jöttünk, de azért ez már jó.

Aztán eljön a nap, és végre tényleg indulunk tovább - irány Monzsoli! A peronon az orosz szokásokat jól ismer?k magabiztosságával várunk a szerelvény ajtaja el?tt a kocsikísér?re, és akadunk ki, amikor egy nyilvánvalóan nyugati pár szó nélkül felmászik el?ttünk a vagonba. Mit tudnak ezek...! Biztos tuskó amerikaiak. Behurcolkodunk egy üres fülkébe, és bámészkodunk kifelé. Pár órával kés?bb ránk kopogtat a dezsurnaja, aki, bár Dani tökéletes oroszsággal szól hozzá, ragaszkodik az angol nyelvhez, amelyet nem beszél. "Ulan-Ude", mondja, ezt tudjuk, a következ? megálló, aztán ujjaival széthúzza a szemét, aha, szóval mongolok fognak felszállni, majd az orrára ütöget, és fintorog. Mármint hogy büdösek. És üljünk át egy másik fülkébe. A jelenet egy hét múlva ugrik be újra, már Ulanbátorban, amikor leend? mongol sof?rünk dicsekszik, hányfajta nációt szállított ? már. Japánok, amerikaiak, németek... De kínaiakat, na azt nem. Büdösek. Kár hogy a cigi mellett nem sok szaglásom maradt, én is utálhatnék valakit.

De ez még arrébb van, most fogjuk a csomagokat és átköltözünk... az utálatos amerikaiakhoz. Persze ausztrálok, Moszkvából jönnek és jó fejek - mindig mondom, hogy jellemhiba az el?ítéletes gondolkodás. Egy rövidebb turnét teljesítenek épp, Sydney-Anglia-Skandinávia-Oroszország-Mongólia-Vietnam útvonallal, hat hónap az egész, aztán már mennek is haza. Hm. A lány lelkes fotós, és szintén Nikonos, így könny? barátkozni: ? dicsér, hogy állványt is hoztunk, nekem meg a nagylátószög?je tetszik. Kölcsönadom neki az Amazonról rendelt nagykirály fotóskönyvemet, s ezzel Magyarország végleg belép a civilizált nemzetek sorába, úgyismint országimázs. Kicsit kés?bb egy német pár is csatlakozik hozzánk, a lánynak Canonja van, amit a magyar-ausztrál tengely már közös er?vel fikáz le. A hangulat gyorsan fokozódik, a hatórás várakozást a határon s?r? vodkákkal és unikumokkal hidaljuk át, és amikor hajnalban ébredve kibotorkálok az elhagyatott folyosóra, szinte mellbevág az ablakban feltáruló táj látványa. A szemerkél? es?ben fenséges, ?si táj néz vissza rám, szemben velem pedig tökéletes kompozícióban cukorsüveg alakú hegyek csoportja, el?tte jurták, a völgyben kis erek csillannak. Egy elsuhanó pillanat az egész: még csak dereng, fényképezni lehetetlen, de most ez sem baj.

Megjöttünk.

Mongóliáról szégyenletesen keveset tudok, el? tehát a Lonely Planettel, és nézzünk egy gyors zanzát, miel?tt odaérünk, mert ha mi utáljuk a fokosch-gulasch-betyár tahóskodást, a mongolok is joggal várhatnak el egy kicsit többet. Az ország történelme valamelyest hasonlít Magyarországéhoz, legalábbis annyiban mindenképp, hogy az els? félid?ben ?k is jól fociztak: létrehozták a föld valaha létezett legnagyobb birodalmát, amely Magyarországtól Japánig nyújtózott, és valószín?leg csak a véletlenen múlt, hogy nem tovább. A tatárjárás ugye megvan, de az már kevésbé közismert, hogy a mongolok csak azért nem maradtak tovább Európában, mert az aktuális kán halála miatt régi szokás szerint minden vezet? hazatért az új uralkodó megválasztására. A másik végen ugyanakkor kétszer is megpróbálkoztak Japán meghódításával, és gyanítható, hogy sikerült is volna nekik, ha flottájukat nem söpri el mindkét esetben egy vihar. Viszont leigázták Kínát és tulajdonképpen ?k alapították Pekinget is - vicces, hogy pár százezer mongol több mint 60 millió kínai felett uralkodott. Katonatársadalmukban gyakorlatilag minden férfi fegyvervisel? volt, kiváló harci taktikájuknak és az ellenfelekt?l okosan összegy?jtött technikai arzenáljuknak a kor egyetlen serege sem tudott ellenállni. Aztán a nagy birodalom hanyatlani kezdett, a szokásos szar: bels? széthúzás, egymással háborúzó hadurak, mindez végül oda vezetett, hogy az egyik fél behívta segítségül a kínaikat az országba. A kínaiak rendes srácok, be is mentek, majd több mint 200 éven keresztül elfelejtettek távozni. ?ket - csöbörb?l vödörbe - az oroszok váltották, hogy az milyen érzés, arról már nekünk is vannak fogalmaink, bár itt durvább volt, az ország gyakorlatilag a Szovjetunió 16. tagállamának számított. Apró kiegészítéssel és nyilván spontán lelkesedésb?l még a cirill ábécét is átvették, és így éltek boldogan egészen a 90-es évekig, amikor végre új alkotmányt kapott az ország, és választásokat írtak ki. A választásokat a kommunisták nyerték.

A mai Mongólia csaknem 1,5 millió négyzetkilométer terület?. Ezen a három franciországnyi méret? földön 2,5 millió mongol él, Ulanbátorban és más városokban együtt majdnem egymillió - ebb?l könnyen kiszámolható a vidéki néps?r?ség, vagy inkább népritkaság. További 3,5 millió (!) mongolnak kell ma kínai állampolgárnak vallania magát, és az oroszországi kisebbség is 1 millió körül mozog. Az egy f?re jutó GDP 2250 dollár. Ez a nem is olyan rossz adat f?leg a bányászatnak, a kashmírnak és nem utolsósorban a rendszeres nemzetközi segélyeknek köszönhet?, melyek az ország bevételeinek közel harmadát adják. A lábasjószág állomány 30 milliós, a lakosság fele pedig ma is nomádként él. Ami gazdasági szempontból talán nem ideális - mi viszont ezért vagyunk itt.

Ulánbátor ellentmondásos hely. Mongólia egyetlen, valóban városnak nevezhet? települése, ahol egyszerre érezhet? a hamisitatlan ázsiai feeling, az orosz hatás és a nemrég érkezett nyugati kultúra lehellete. Talán a legegyszer?bb, ha ideidézzük az els? benyomásokat megörökít? levelet az országról és a f?városról:

...
"Mongólia nehezen írható le így kutyafuttában, ahhoz túl széls?séges dolgok vannak jelen egyszerre. A tájak egyszer?en hihetetlenek, képzeljetek el egy majdnem európányi országot tele hegyekkel, folyókkal, tavakkal, gyakorlatilag érintetlenül, úgy, hogy 1000 méter alatti pont nem sok van. Adjátok ehhez hozzá, hogy eszel?s mennyiség? ló, birka, tehén és jak kavircol mindenhol, és persze az egész telepettyezve jurtákkal, amiknek az igazi neve ger, csak az oroszok ezt is meghamisították. Maguk a mongolok f?leg 2 dolgot csinálnak: a vidékiek apró lovakon poroszkálnak elfele, aztán kés?bb visszajönnek, a városiak pedig épp egy nagy közös projekt keretében próbálnak átalakulni a lehet?
leggyorsabban amerikaivá. Utóbbiak még nem értek egészen az út végére, de - ahogy egy névtelen h?s mondta korábban a gyerekcsinálásról - nagy örömüket lelik a próbálkozásban.

Maga UB egy elég kicsi város, és kb. 4 vonással az alatt van, amit a múltkor Irkutszkról írtam.  Próbálom 1 mondatba s?ríteni a leírását: légitámadás után a túlél?k kvázi utcákat jelölnek ki az egykori város helyén, egyik felük feltöri az autóraktárakat, és az így szerzett járgányokon a bombatölcsérek között, a dudán ülve akrobatamutatványokat ad el?, a többiek pedig arra várnak, hogy ezek megálljanak egy id?re, és kis csoportokban lemoshassák a kocsikat. Egy speciális alakulat mindeközben felmentést kap e kötelezettség alól, és nappal európainak látszó boltokat próbál nyitni, este pedig lovakról szóló vhs anyagokkal szórakoztatja a többieket a tv-ben.

Persze ez megageciség a részemr?l, mert a város ugyan tényleg nagyon lepusztult, de legalább akarnak valamit az itt el?k, és tényleg próbálkoznak. Internet caféból pl. van vagy 2 tucat, ami 2 tucat-1-gyel több az irkutszki számnál. És amúgy is, mindenki nagyon kedves volt eddig, akivel találkoztunk, és ha egyszer sikerül túltenned magad azon, hogy minden szembejöv?nek olyan arca van, hogy legszívesebben elfutnál, akkor már nagyon jó. Ma például város környéki kirándulásokat tettünk, aminek a végén a fentebb már említett alpesi környezetben, egy viskóváros szélén isten szabad ege alatt, funér-alapú biliárdasztalon, nagy küzdelemben legy?ztük a 2 helyi pásztorból álló területi csapatot. A meccsnek kb. 500 f?s közönsége volt, pontosabban 2 család, 300 ló és 180 tehén. Ehh, ezt így úgysem látjátok, de ha a képek nem halnak bele az orosz reptéri röntgenekbe, majd...

Dani éppen mos otthon, illetve szerintem már felborult. Nekem is mennem kell, mert ma este talán kiderül, hogy a bérlend? dzsipünknek mi a valós státusa: egyszer már megvolt, most elveszett, de reméljük újra rábukkanunk valamelyik bokor aljában."
...

Kicsit bárdolatlan stílus, de a lényeg benne van. Hamar aklimatizálódunk a környezethez, hihetetlen, milyen gyorsan hozzászokik az ember ahhoz, hogy a bels? sávban egy Pajero halad, a küls?ben pedig egy tradicionális ruhákat visel? legény üget a mongolokra jellemz? döc-döc stílusban, vagy egy hasonló viselet? bácsi a netkávézóban, családja körében a meghatottságtól sírva beszél az IP telefonba. Valószín?leg fokozza a kavalkádot az is, hogy épp a Naadam el?tt érkezünk a városba. Ilyenkor minden felbolydul egy kicsit: ez a mongolok legnagyobb, három napos nemzeti ünnepe, ahol megmérk?znek egymással az ?si sportok - birkózás, íjászat, lovaglás - képvisel?i, találkoznak az egymástól távol él? rokonok, és persze turistákból is ilyenkor özönlik ide a legtöbb. Lépten-nyomon hozzánk hasonló, fényképez?géppel felszerelt, farmeres hordákba botlunk - igaz, ide legalább a keményebbje jön. Az adatok szerint míg a 2000. évben össze-vissza 20 ezer látogató utazott be, 2002-ben már 600 ezer, és bár Mongólia valószín?leg sosem lesz a pálmafára/beachra vágyók célországa (tenger nélkül ez nehéz is lenne), a szám biztosan n?ni fog a következ? években is. Ellentmondásos érzés egy ellentmondásos városban: zavar hogy ennyi fehér van itt. Nem kéne nekik. És persze nekünk sem.

De mindegy, ha már itt vagyunk, megyünk a Naadamra, amely - csalódás. Amit látunk, az már csak felhigított, kicsorbult változata egy egykor valószín?leg méltóságteljes, egyszer?ségében szép ünnepnek. A nyitóceremónia a város egyetlen stadionjában zajlik, Hitachi reklámtáblák között, ahová operettkatonának öltözött lovasszázad hozza díszmenetben Dzsingisz ?si zászlajait. Az ünnepi menet elején egy hatalmas, bivaly vontatta mongol szekér halad, korh? ruhákba öltözött harcosokkal, a sor végén a helyi cirkusz akrobatái jönnek, Miki egérrel és Plútóval. A lelátókon több a külföldi, mint a bennszülött. A birkózóverseny kezdetekor a naiv szervez?k beengednek minket fotózni a pálya gyepére, ahol addigra már 4-5 pár kapaszkodik egymásba kis nadrágocskában és a hagyományos, el?l nyitott fels?részben. A következ? pillanatban a beizgult turisták hada gyakorlatilag a versenyz?k szájában exponál. Vicc az egész, kicsit hátrébb megállok, mellettem egy amerikai lány dühösen kiabál barátjára, aki épp az egyik birkózó lába el?tt fekve készít felvételeket. "This is a fuckin' serious race, why can't you show some respect?" Besokallok, és végre a helyiek is: a rend?rök visszaterelik a nyugatiakat a lelátókra, de még most is vigyáznak ránk, nem érintenek meg minket.

Megnézzük még a szomszéd pályán zajló íjászatot, és bekukkantunk a nagy sátorba is, ahol néhány száz férfi a földön körben ülve valami nagyon egzotikus fadarabka pöcköl? sportot ?z, nagy kurjantások közepette, kiváló hangulatban. Csinálunk pár képet, bóklászunk a stadion körül felállított sátrak közt a búcsúra emlékeztet? forgatagban, de hamar betelünk vele - már mindkett?nknek a holnaputáni indulás jár a fejében. Megyünk vidékre, beállunk mi is 2 hétre nomádnak.

Leend? sof?rünkkel a szállodánk épületében m?köd? presszóban találkozunk. A kocsit nem irodán keresztül béreljük, hanem Bayarma nev? mongol barátn?nk (egyben boldog kenyérsüt?-tulajdonos) segítségével, aki 15 évet élt Magyarországon, és pár hónappal ezel?tt költözött vissza. A dzsipes pasit Munho-nak hívják - ezt én valamiért képtelen vagyok megjegyezni, ezért kés?bb a keresztségben a Szombat nevet kapja - ? az általam eddig látott összes mongol közül a legkevésbé megbízhatónak t?n? arc. Keményen megküzd minden dollárért, bedobja az összes trükköt a kikötött kilométerórától az eltúlzott távolságokig, de helyzetünk hasonlít a spanyol piacon vásárló magyar turistákéra, akikt?l a helyi árus a végén azt kérdezte, hogyan tudnak ilyen jól alkudozni. "Hát, könny? úgy, ha egyszer nincs több". Végül megállapodunk valahogy, a kés?bbi tapasztalatok alapján nem is rosszul. A szolgáltatásban benne foglaltatik egy kisebb próbaút és meglep? módon a beszerzésben való segédkezés is: emberünk másnap készségesen tolja mögöttünk a trolit a legnagyobb helyi közértben, ahol 2 hétre el?re vásárolunk. Aztán este lesz. Az alsónadrágos Dani búcsúzóul még kizárja magát a szobájából, megvan a péntek esti sztorija. Aztán reggel.

Fej, tehát a hátsó ülésen kezdek. Muti csak a térképet... A következ? 13 napban el?ször lemegyünk nyílegyenesen a Gobiba, aztán nyugat felé oldalazva fel egészen az orosz határnál fekv? Hövsgöl tóig, majd onnan vissza Ulanbátorba. Mandalgovi, Dalandzadgad, Cecerleg, képtelenség megjegyezni ezeket a neveket. Kb. 4000 km-rel kalkulálunk - kés?bb, szembesülve  a körülményekkel ez lemegy majd olyan 2500-ra, de ezt még nem tudjuk, ahhoz el?bb a saját b?rünkön kell érezni, mit jelent itt az utazás. Bámulunk hát ki az ablakon, hallgatjuk a csomagtartóban fészkel?d? edények koccanásait, és vizsgáztatjuk magunkban újsütet? sof?rünket.

Mellettünk lassan elmaradnak a külváros utolsó üzemei és jurtái, majd pár kilométer után hirtelen kifut alólunk az aszfalt is. Tudom, olvastam, tehát nem kéne felkészületlenül érnie, hogy vidéken nem annyira vannak utak, de a helyzet ennél egyszer?bb: konkrétan nincsenek utak. Keréknyom van. Legtöbbször egyetlen "sáv", esetleg 2-3 egymás mellett futó, jelezve, hányféle elképzelés születhet gödrök és buckák megkerülésére, id?nként viszont egy sem, valahogy elenyészik. Ilyenkor bóklászni kezdünk a kocsival keresztben, míg találunk egy másik szimpatikus nyomot. És persze vannak csomópontok is, ahol az addig egyértelm? irány hirtelen elbizonytalanodik és 5-6 szálra szakad, amelyek bohókásan futnak szét a szélrózsa minden irányába. Ha ilyenhez érünk, Munho teátrális mozdulattal emeli fel mindkét kezét a volánról, és kiválasztja 30 szavas közös szókincsünkb?l az ideill? kifejezéseket: "daróga tudá? szjudá?" Tudja a fene, menjünk barátkozni.

Mongóliában utazva nem kerül komoly er?feszítésbe megismerkedni a helyiekkel. S?t, nem is nagyon van más választásod. Ha nem akarsz totálisan eltévedni, akkor vagy hozod a GPS-t, vagy újra és újra megállsz a következ? felbukkanó jurtánál, hogy megtudakold, merre van az el?re. Mi is ezt tesszük. A ritkán lakott országban a vendégszeretet túlmegy a mi fogalmainkon: úgy t?nik, legtöbbször csak rajtunk múlik, hogy az ilyen találkozások mennyire mélyülnek el. Skálánk a siet?s verziótól - amikor csak elszívunk együtt egy gyors cigit (az enyémb?l) - a jurtába men?s-megvendégel?sön át az ottalvásosig terjed. És valószín?leg terjedhetne tovább is: kés?bb, már északon találkozunk egy svájci lánnyal, aki hetek óta lakik egy családdal. Ilyen a helyi norma. Itt bárki bemehet egy idegen jurtába, akkor is, ha a háziak esetleg épp nincsenek otthon, bár a kutyákkal, akik némileg másképp szocializálódtak, érdemes vigyázni. És - figyelmeztet a könyv - fordítva is igaz a dolog, nincs okod kiakadni, ha mondjuk kirándulásból visszatérve egy kíváncsi helyi lakos mászik el? a sátradból.

Haladunk tehát, ahogy sikerül. Valaki mindig akad, akit?l kérdezni lehet. Ha jurta nincs, lesz lerobbant ZIL az út közepén, a motorházban 3-4 olajban sült mongollal, vagy pásztor, esetleg magányos lovas. Lassan kiismerjük a tájékozódás technikáit is. Település közelségére utal, ha valami megcsillan a messzeségben, tornyocska bukkan fel a láthatár szélén, vagy, mintegy varázsütésre, távíró oszlopok kezdenek el sorjázni a pusztában. Persze egyik sem 100%-osan megbízható jel, és néha ellentmondásos információt adnak, ezért egy id? után er?sorrendet állítunk fel köztük: a csillanást üti a torony, a tornyot a távírópóznák, és persze mindent visz a jurta emberrel. Sikeresen megfejtve így a navigáció titkait az els? nap végén már Mandalgovi környékén járunk, valahol félúton UB és a sivatag közt. Fát már északabbra sem láttunk, de itt már kezd igazán kopár lenni a táj, a kavicsos talajon a csenevész füvecskék, szöcskehadak és hatalmas méret? lótet?-mutánsok képviselik a flórát és a faunát.

A hullámzó dombocskák közt kiválasztunk egy helyet a lehetséges egymilliárdból, és nekiállunk a táborverésnek. Els? alkalommal szembesülünk a csomagtartóban uralkodó állapotokkal: odabenn minden úgy néz ki, mintha valami nagy mixerben forgott volna egész nap, vagy mosógépben tömörítették volna, nem kímél? programmal. Táskáink, a kaják, szerszámok, vizeskanna, hálózsákok, horgászbotok egy nagy halomban, költ?i rendetlenségben és félcentis porréteg alatt. A vaj elolvadt, a kólásdobozok megadták magukat, végs? agóniájukban maguk alá ürítve. Bármilyen el?relátóan igyekeztünk is csomagolni, ami nincs légmentesen lefóliázva, az recseg és ragad.

Sebaj. El?ször egy kis macskamosdás, óvatosan adagolva vizünket, aztán kibányászunk valami konzervet, és megmelegítjük praktikus kis gázég?nkön. Munho bemutatja az ételmelegítés helyi verzióját, ? a gázpalackot egy fejhez er?síti, ami engem leginkább a nálunk disznóölésnél használt pörköl? eszközre emlékeztet, és lángszórós módszerrel seperc alatt ízletesre szenesíti otthonról hozott kajáját. A vacsora után gyorsan felütjük a sátrat, ? gumimatracával és dunyhájával megágyaz magának a hátsó ülésen, és kezd?dhet az esti program, bár fogalmunk sincs, mi is az. Tábort?zr?l fa hiányában itt szó sem lehet, úgyhogy olvasgatunk kicsit, fotózgatunk az irreálisan hosszú alkonyatban, gyönyörködünk 15 méteres árnyékunkban - aztán elmegyünk aludni. Hajnalban ébredek, épp csak egy pillanattal azel?tt, hogy álmomban megfagyjak. A nappali 50 fokhoz képest most talán 5 körül lehet. Összedidergek egy teát, és várom hogy felkeljenek a többiek: a nap és útitársaim.

A következ? két hétben így élünk. Kialakul a rend, egyre otthonosabban mozgunk ebben a világban. Lelassulunk hozzá, felvesszük a ritmusát. Hozzászokunk a mosdatlansághoz és a ritka étkezésekhez, ásóval vágunk gerendát a t?zgyújtáshoz, bokorban végezzük a dolgunkat, ha van bokor, és folyóban mosunk, ha már nagyon kell. Napi 8-10 órát autózunk, 30-40-es átlagsebességgel, sivatagban és lávahegyen, kristálytiszta tavak partján és erd?kben, legtöbbször 1500-2000 méter fölött járva. És egyre kevesebbet beszélünk: zgyesz harasó, daróga nyet, igyí, oké. Találkozunk családokkal, végigkóstoljuk, mi mindent lehet csinálni lótejb?l, horgászni tanítjuk a helyi gyerekeket, akik még sosem láttak ilyet. Látunk sivatagi oázist és szibériai vadont, küzdünk megvadult tehénnel és kutyát fogadunk örökbe. Felszedünk két hajótörött franciát, akik két baleset után velünk utaznak tovább egy héten át. Leamortizálunk egy autót. És fotózunk, ahol csak tudunk.

A vidéki Mongólia nem mesélhet? el így - én képtelen vagyok rá, ha nem akarom, hogy könyvvé dagadjon ez az írás, és az ember ne írjon könyvet egy 1 hónapos útból, nem illik. Ezt egyszer?en látni kell, vagy még inkább: érezni. Az élet itt kemény, még a szerencsés helyzetben lév? utazó számára is, aki tudja, hogy csak rövid id?t tölt itt, aztán visszatér kényelmes világába. Úgy gondolom, aki idejön, az vagy beleszeret ebbe az országba, vagy gy?löli az els? perct?l, középút nincs. A táj és az emberek a szó nemes értelmében vett vadságot és  természetességet sugároznak magukból, ami vagy rabul ejt, vagy elrettent.

A dolgok drasztikusan leegyszer?södnek, más rendszerbe szervez?dnek, mint amihez szoktál, és ebben a logikában hirtelen minden a helyére zökken. Itt nem divat a túlcifrázás, a lényegtelen részletek végeláthatatlan csócsálása, a hangyából elefánt, mert egyszer?en nem fér bele: a környezet meghatározza számodra, mit kell tenned, cserében pedig - csak els? ránézésre furcsa ellentmondásként -  megajándékoz a szabadság érzésével. Itt az leszel, aki valójában vagy. Nem egy adatolt, bérszámfejtett, belistázott és csoportba rendezett egyed. Nem egy anyakönyvi kivonat, nem egy bankszámla, nem egy kocsitípus és nem egy márkajelzés a ruhádon. Amit teszel és ami történik veled, az értelmezhet?, feldolgozható, és emberi fogyasztásra alkalmas. Mongóliában megtanulhatod, hogy a boldogsághoz talán sokkal kevesebb kell, mint gondoltad.

Az itt lakók a semmi közepén élnek, néha 100 kilométerekre a legközelebbi emberi lényt?l, de összetartásuk és a közösségi szellemük irigylésre méltó. Amijük van, az legtöbbször egy óra alatt lebontható vagy arrébb terelhet?. Napi küzdelmet folytatnak a fennmaradásért, nyáron plusz 50-ben, télen mínusz 30-ban, de mindez láthatóan nem teszi ?ket elkeseredetté. Életükb?l hiányzik az a fajta biztonság, amihez mi annyira hozzászoktunk, és az a birtoklás, ami számunkra már annyira magától értet?d?, de talán éppen ezért rendelkeznek olyasmivel, amivel mi már rég nem. Itt még minden úgy m?ködik, mint régen - a hiány képessé teszi ?ket arra, hogy megbecsüljék és élvezzék azt, amivel bírnak, a távolság pedig közelebb hozza ?ket egymáshoz. ?k nem a tv-ben, egy show-t nézve találkoznak a valósággal, mert nincs szükségük ilyesmire: a saját életük maga a valóság, ott, a pusztákon, távol mindent?l, összezárva egy jurtában.

Nem akarom sem misztifikálni, sem túl romantikus fényben feltüntetni azt a világot, amit Mongóliában megismertünk. Természetesen nem volt minden perce boldog, és néha nem volt könny? sem. Azt sem tudom, hosszabb távon mi hogyan bírnánk ezt az életet - valószín?leg nehezen, vagy sehogy, megszokott életformánk egy id? után kábítószerként vonzana vissza minket a civilizációba. De mégis... amíg ott vagy, elgondolkodsz pár dolgon, és az, aki visszajön a repül?jegyeddel, talán már nem teljesen ugyanaz az ember, aki elutazott. És bár el?bb-utóbb visszaállsz a hazai ritmusra, mégis, egy dugóban állva vagy éjjel 3-kor a Discovery-t hallgatva sokszor jutnak eszedbe az ott töltött napok. Hogy volt pár hét, amikor érezted, hogy élsz.

 
 
Jelenleg 5 olvasó böngészik a Papiruszon


Képes apróhirdetés ingyen | Nemzetközi hirdetés | Fesztivál, rendezvény