 |
|
|
|
 |
 |
Monoki Kálmán: Egy embernek, aki halhatatlan (Archívum)
|
| Szerző: Mika Róbert
2002. október 5. 10:04
|
|
A hídon álltam. Hajnalodott. Az els? napsugarak még a távolban készül?dtek, er?t gy?jtöttek az egész napos megfeszített munkához. A mélyben hallgatag folyam zúdult tova, felszínét megannyi helyen ködfoszlány tette sejtelmessé.
- Szia öreg - szóltam halkan és megszorítottam a korlátot. Régi ismer?sök voltunk már, barátként köszöntöttük egymást. Mindig úgy éreztem, a víz is válaszol nekem, ha nem is szavakkal vagy érzésekkel, de kincseivel, a halakkal biztosan. Apám szájából hallottam el?ször ezt a mondatot, aztán mindig hozzáf?zte még: ennek a víznek lelke van. És én hittem neki, el?ször gyermeki hiszékenységgel, majd tapasztalatból.
A hídon álltam. Intettem az útra kel? fénynyalábok felé, s ?k, talán hálából, egy pillanat alatt befújták aranyporral a számomra oly kedves vidéket.
Az addig mozdulatlan táj hirtelen táncra perdült s kering?re hívta a kifogyhatatlan víztömeget. Az öreg folyónak azonban most nem volt kedve táncolni. Úgy éreztem, figyel engem, lesi mozdulataimat, mintha érezte volna, hogy ez a nap más, mint a többi. Talán várta azt is, hogy beszéljek neki.
Képtelen voltam megszólalni. Az öreg folyót látva emlékek sora jelent meg el?ttem. Láttam magamat apró gyermekként az óriási termésköveken ülni, amint szótlanul figyelem apámat egy termetes hal fárasztása közben, hallottam az els? horgászatom utáni büszke mondatát:
-Az én fiam!
Újra láttam a hatalmas ponttyal való küzdelmét, és amint a harc végén boldogan csapok a tenyerébe. Hajnali csónakázások, éjszakába nyúló vízi kalandok, beszélgetések, nevetések...
-Apu rákos- kiáltottam, és elengedtem a híd korlátját. Döbbenten hallgattam a visszhangokat, visszavonhatatlanok voltak szavaim.
Leültem a híd vasszegélyére és elkezdtek potyogni a könnyeim. Nem fájdalmas zokogás volt ez, azon már túl voltam. Egyszer?en el?tört bel?lem gyermeki énem, mely siratta szeretett apját. Újra az a kisember akartam lenni, aki bálványozza ?t, és együtt indul vele hajnalban a nagy folyam vallatására.
Nem mindig volt köztünk igazi apa-fiú kapcsolat, egy furcsa szál azonban összetartott bennünket: imádtuk a Tiszát. Apu, az öreg, és én. Így alkottunk egy baráti társaságot. Aztán ahogy feln?ttem, valamiért elmaradtak a "baráti találkozások". Apu nem tartott már velünk, kedveszegett lett, és ?rl?dött inkább a napi gondok között. Én mindenesetre kitartottam társunk mellett.
Felálltam a szegélyr?l és lassan elindultam horgászhelyünk felé...
Aznap fogtam meg életem legnagyobb halát. Tudtam ezzel üzent nekünk a sz?ke Tisza, nekem azt, hogy tartsak ki, apunak pedig azt, hogy visszavárja...
A hídon álltunk. Hajnalodott. A táj lélegzet visszafojtva várta a napkeltét.
- Ennek a víznek lelke van - mondtam, és boldogan tekintettem apámra. ? nem szólt egy szót sem, csak rám nézett és elindult a hívogató partok felé... |
| |
| |
 |
|
Jelenleg 3 olvasó böngészik a Papiruszon |
Ingyen hirdetés | Fesztivál, rendezvény
Weboldal készítés
|
 |
