Fesztivál.hu

Port80.hu

Mp3Heaven.hu




Legyen a Papirusz.hu a Kezdőlapja! Tegye be lapunkat a Kedvencek közé!
Diane Setterfield interjú (Életrajz-tár)
Szerző: Papirusz
2006. szeptember 6. 18:45
Diane Setterfield interjú Ön franciatanárként dolgozott, amikor A tizenharmadik történetet írta, igaz? Milyen érzés volt, amikor hirtelen egyfajta ajánlattételi háború tört ki az elsõ regénye kapcsán?

Természetesen csodálatos volt. Hosszú idõbe tellett megírni a könyvet, és hosszú, kemény harcra számítottam a kiadást illetõen, úgyhogy amikor a dolgok olyan gyorsan beindultak, rettenetesen boldog voltam. És meg is rémültem. Az elsõ három napon állandó fejfájás gyötört, és alig tudtam enni. De amikor Londonban találkoztam a kiadókkal, a folyamat sokkal valóságosabbnak tûnt, és kezdtem élvezni a dolgot. Az az idõszak életem egyik legpezsgõbb - és egyben legkimerítõbb - szakasza volt. De aztán megérkezett a karácsony és minden lecsendesedett. Az volt életem legszebb karácsonya.

Honnan származik Vida Winter története? Meddig dolgozott a könyvön?

Honnan származik bármelyik történet? Gyerekkoromban azt hittem, hogy a történetek ugyanolyan természetes dolgok, mint a növények vagy az idõjárás, és hogy az írók csupán írástudó emberek. Lehet, hogy ez igaz is. Vida Winter maga is író, és azt vallja, hogy az élet a szépírói alkotás komposztja. Más szóval: az író élete szolgáltatja írásainak az alapanyagát, de mielõtt azzá válna, az idõk folyamán felbomlik és felismerhetetlenné válik. Csak ebben az alaktalan, fekete mulcshoz hasonló formában következhet be az, hogy az energiája rendelkezésre áll az alkotás céljaira. Ebbõl az következik, hogy a regények tárgyát az elfelejtett dolgok képezik. Számomra azonban ez nem egészen igaz: számos olyan esetet említhetnék, amikor pontosan meg tudom mondani, hogy milyen élmény alakította a könyv egyes részeit. Álmodtam egyszer egy leégett házról, ami hetekig gyötört. Végül is ez az álom szolgáltatta azt az eseményt, amely A tizenharmadik történet középpontjába került. Aztán sok évvel ezelõtt találkoztam egy férfival, aki születésekor elveszítette az ikertestvérét, és részletesen elmesélte nekem, mit érzett, amikor a szülei elmondták neki az igazat - évekig olyan érzése volt, mintha tudna valamirõl anélkül, hogy tudta volna, mi az. Ennek ellenére határozottan azt hiszem, hogy ezek az emlékezetben megmaradt élmények csupán a könyv felszínét formálják meg. Miért gyötört annyira az az álom, ahelyett, hogy - mint a legtöbb álmot - ezt is gyorsan elfelejtettem volna? Miért van az, hogy az ikertestvér elvesztésérõl szóló történet még két évtized múlva is olyan erõsen él bennem? Úgy gondolom, hogy a könyv lelkét jelentõ lényeg sokkal kevésbé nyomon követhetõ forrásból táplálkozik.          

A történet hajtóereje a könyvek iránti abszolút szenvedély és tovább élteti a telhetetlen és mindenevõ olvasókat. Önnek vannak ilyen tulajdonságai? Ön is olyan, aki falja a könyveket és szinte mindent elolvas? Mi volt az utolsó olyan könyv, amelyet éjszaka sem tudott letenni? Mi volt az elsõ?

Hogy imádom-e a könyveket? Telhetetlen és mindenevõ vagyok-e? Igen, igen és megint igen! De jó lenne, ha csak erre a kérdésre kellene válaszolnom és az összes többire nem! Elmondanám, mennyire szerettem gyerekkoromban a fogorvoshoz menni, mert a rendelõ mellett volt egy könyvesbolt és édesanyám minden kezelés után vett nekem ott egy könyvet. Elmondanám, hogy édesanyám megpróbált megvigasztalni, amikor könnyek között talált rám egy különösen szomorú könyv olvasása után, és én sehogy sem tudtam megértetni vele, hogy milyen klassz a könyveken sírni. Elmondanám, hogy milyen haszontalan dolog volt végigolvasni az összes gyerekkönyvtári sorozatban megjelent könyvet, és hogy az elkeseredésem miként ösztönzött ara, hogy idejekorán Dosztojevszkijt lapozgassak. Volt egy hosszú idõszak, amikor a csalódástól való félelem miatt csupán klasszikusokat olvastam, és teljesen mellõztem a kortárs irodalmat. Az egyetemi évek alatt aztán leszoktam errõl az óvatoskodásról; felfedeztem többek között Kazuo Ishigurót, aki mind a mai napig nagy kedvencem. Volt egy olyan évtized, amikor kizárólag francia irodalmat olvastam. Doktoráltam, és egyetlen szerzõ  hat könyvét olvastam újra meg újra, mire szinte az összeset kívülrõl tudtam. Néha A tizenharmadik történetben ezekbõl a könyvekbõl hallok ritmusokat. De ugyanazokban az években fedeztem fel a krimit is. Bármit elolvastam Agatha Christie-tõl kezdve Raymond Chandlerön át Henning Mankelig. A legutóbbi Michael Connelly könyve, A Lincoln Lawyer (Egy lincolni ügyvéd) volt. Hogy olvasok-e mindenfélét? Éveken keresztül kikapcsolódásképpen csak regényeket olvastam, de amióta megismertem a férjemet, megkedveltem az ismeretterjesztõ könyveket is. Szeretek olvasni az alvásról, a memóriáról, a nyelvrõl, az emberi agyról. Mi volt az utolsó könyv, amelyet éjszaka sem tudtam letenni? Ha éjjel fennmaradok, akkor nem annyira egy bizonyos könyv miatt van, hanem inkább magáról az olvasásról van szó. Az olvasás egész nap varázslatos dolog, de éjszaka különösképpen az. Az az érzés, hogy az ember teljesen megfeledkezik önmagáról. Az egyik idõbõl áttér egy másik idõbe. Többszörös életet él. Tulajdonképpen nagy kár, hogy aludnunk kell, nem? Szóval ahelyett, hogy egy könyvet mondanék, ami miatt fenn maradtam, felsorolom azokat a könyveket, amelyeket szeretek. A kedvenc könyvem: Carson McCullers: Magányos vadász a szív. A legjobb könyv, amelyet 2005-ben olvastam: Rohinton Mistry: A Fine Balance (Remek egyensúly). A legjobb könyv, amelyet eddig ebben az évben olvastam: Alexander Masters: Stuart: a life backwards (Stuart: életrajz hátramenetben). Azok az írók, akiktõl mindent szeretnék elolvasni: Andreï Makine, W. G. Sebald, Jim Crace.      

A tanári pályát azért hagyta ott, hogy írhasson, vagy más okok is közrejátszottak?

Igen, azért, hogy írjak. Nagy kockázatot vállaltam, de tudtam, hogy belehalok, ha nem próbálom meg. A tanári pálya mellett, ahol tanítani és kutatni kell, nem lehet regényt írni. Ennek ellenére, az én pályamódosításom nem volt egészen 180 fokos. A tanulmányaim és az állások kiválasztásában van egyfajta lineáris fejlõdésvonal, amely az írás melletti döntéshez vezetett. Visszatekintve például azt is látom, hogy a doktori témámat az a személyes kíváncsiság vezérelte, hogy mitõl lesz valakibõl író.

Hallani lehetett olyan pletykákat, hogy filmesek is szaglásztak a könyve körül-tárgyalt valakivel? Van valamilyen személyes színész álomcsapata?

Nem, semmilyen filmesekkel nem tárgyaltam. És színész álomcsapatom sincs. Az az arc, amely a szemem elõtt lebegett, amikor Miss Winterrõl írtam, nem színésznõ volt, hanem írónõ: Colette-nek tökéletes vörös haja és szélsõségesen megritkított szemöldöke volt, de Miss Winter tökéletesebb a maga csontszerkezetében. Margaretet úgy képzelem el, mint egy olyan nõt, aki annyira jelentéktelen tud lenni, hogy láthatatlanná is válik. Ugyanakkor azt remélem, hogy ha valaki alaposabban megnézi magának, akkor rájön, hogy egészen csinos is lehet.

Az elsõ könyvét beharangozó ilyen komoly kampánytól bízik a jó fogadtatásban vagy inkább izgul miatta?  

Egyik sem. Mindeig bíztam abban, hogy vannak olyan olvasók, akiknek tetszeni fog A tizenharmadik történet; a félelmem csupán annyi volt, hogy ha a könyviparnak nem tetszik a könyv, akkor soha nem fog eljutni azokhoz az olvasókhoz. Rettenetesen örülök annak, hogy A tizenharmadik történetnek meglesz a lehetõsége arra, hogy a világ elé kerüljön és esélye lesz arra, hogy minden versenyben részt vegyen. Mint könyvvásárló, tudom, milyen örömet jelent, amikor felfedezek magamnak egy gyöngyszemet, függetlenül attól, hogy mekkora publicitása volt, és ez A tizenharmadik történettel már nem fordulhat elõ. Ugyanakkor, ha egy könyvben van spiritusz, akkor olvasás közben el kell felejtenünk a hírverést és a reklámkampányt. Remélem, hogy ha az olvasók túljutnak az elsõ fejezeten, akkor megfelekedznek arról, hogy milyen felhajtás volt a könyv körül és semmi más nem fogja õket érdekelni, csak maga a történet.  

Mi volt a legmókásabb háttértörténet a regény írása közben?

Erre nagyon nehéz válaszolni. Az írás magányos tevékenység, és szerintem a móka (legalábbis hangos nevetés formájában) legalább két ember jelenlétét feltételezi (vagyis valódi emberekét, mert a regénybeli szereplõk nem számítanak).

Csak egyetlen ilyen dolog jut eszembe: egy igen zsúfolt idõszakban éppen befejeztem az anyagok elõkészítését egy francia órára, amikor a regényhez támadt egy ötletem. Az egyik bekezdésben végeztem néhány változtatást, aztán hozzáírtam egy új mondatot. De valami nem stimmelt. Összeráncoltam a szemöldököm. Túlságosan cirkalmas volt? Nem, világos, tömör mondat volt. Felesleges lett volna? Nem, a mondatban kifejezett érzelemre szükség volt a jelenethez. A ritmussal volt valami baj? Felolvastam hangosan. Azonnal tudtam, mi a baj. Franciául írtam a mondatot.  

Mondana valami apróságot önmagáról?

A körömlakkomat a számítógépem mellett tartom. Amikor egy különösen problémás részhez érek az írásban, akkor elkezdem kifesteni a körmömet. Az a koncentrálás, ami a köröm kifestéséhez szükséges, minden felesleges dologtól megtisztítja a gondolataimat. Aztán miközben szárad a körömlakk, teljesen korlátozva vagyok a mozgásomban: nem tudom felvenni a telefont, nem tudok megfésülködni, nem tudok elmosogatni ... Ezzel az erõvel tehát gépelhetek is.

www.partvonal.hu

 
 
Jelenleg 5 olvasó böngészik a Papiruszon

Ingyen hirdetés | Fesztivál, rendezvény
Weboldal készítés