Ezeknek a verseknek a centruma, viszonyítási pontja, kerete: egy rövid próza a kötet elején. Ez adja meg az alaphangot, s meghatározza, mi szerint olvassuk a rákövetkez?ket: tömör számadás egy nagy szerelemr?l, a szerelem és a szeret? haláláról, a különböz?ség vonzerejér?l, a másikhoz való viszony kegyetlenségér?l és bens?ségességér?l. Még rövidebben: a halálról és a szerelemr?l van szó.
Tényleg err?l volna szó? Az igazi költészet az, ahol olyan er?vel présel?dnek egymásra a rétegek, hogy képtelenség - és nem is érdemes - szétfejteni ?ket. Ezért tehát: igen is, nem is; Nádasdy Ádám versei a szerelemr?l és a halálról is szólnak, de közben életképek is, mulatságos emlékek, ironikus önreflexiók. Némelyikük felfogható úgy, mint az elvesztett szeret?vel folytatódó párbeszéd (a kedveskedést?l a vádbeszédig, a semmitmondó csevegést?l a súlyos vallomásokig); de soha nem tudhatjuk, ki az ô és ki az én, ki a megszólított, ki a megszólító - lehet, hogy a kötet élén álló szöveg megtéveszt, túlságosan is lehatárolja az értelmezést? És ki dönti ezt el?
Kezdjük el?r?l. A kötetet megkomponáló beszél? (nevezzük Nádasdy Ádámnak) az els? (bevezet?) szövegben számot ad az Úrral történ? viaskodásáról, s hosszan tartó és viharos kapcsolatáról; társa az a ?heged?? volt, akit az Úr adott neki - kétes pozíció ez egy kapcsolatban, s erre maga az elbeszél? is b?ven (vádlólag és önváddal) utal. Ez után négy, egy-egy évszámmal jelölt ciklusba rendezve sorakoznak a versek, mintegy azt sugallva, hogy krónika következik, a halott kedves megsiratásának, a halál feldolgozásának, átélésének négy fázisa, szigorú id?rendben. És valóban: a versek úgy is olvashatók, mint az elmúlt nagy kapcsolat emlékképei, mint a halott társat felidéz? lírai morfondírozások; ezt a ?használati utasítást? adja a bevezet? próza. Ugyanakkor mindig (és következetesen) másról is szó van, arról, ami mindannyiunkat összeköt: az élet apró és múlandó dolgairól, a kis érzelmekr?l, az apró gesztusok világáról, a mindennapokról - mindarról, ami közege szerelemnek és halálnak.
A gyász tehetetlen, vad kitörése helyett, az elveszett szerelem fékevesztett siratása helyett pontos (olykor ironikusan pontoskodó), elemz?, miniciózusan elemz?, tárgyiasnak tetsz? lírát olvasunk - amelynek mélyén mégis ott vannak a megbeszélhetetlen, átadhatatlan, és a maguk nyerseségében meg sem mutatható érzelmek. A felszínen csak csipetnyi szentimentalizmus mutatja a helyet, ahol el?törhetnének. De így a jó, hogy a felszín ilyen nyugodt marad. Ebb?l lesz ugyanis a vers.

Nádasdy Ádám: A rend, amit csinálok.
Versek 1998-2001. Bp.
Magvet?, Bp., 2002
79 oldal, 1390 Ft.