Murray Perahia

Perahia a megszállott pianisták közül való, mániákusan törekszik arra, hogy a hangszerre írt vagy átírt darabokat megszabadítsa a romantika és a 20. századi show-jellegű előadásmód sallangjaitól. Ennek érdekében képes szikáran játszani, vagy együttesét - amelynek első számú vendégkarmestere -, az Academy of St Martin in The Fields kamarazenekart ilyen stílusban játszatni, vállalva a veszélyt, hogy a darab majdnem unalmassá válik. Akik tehát valamiféle zenei tűzijátékot vártak, azok a koncert első felében nyilván csalódtak, akik azonban a Beethoven vonósnégyes kamarazenekari átiratának finom hangzásarányaira figyeltek, a súlypontozás páratlanul precíz voltára, mély és maradandó élménnyel lettek gazdagabbak.

Bach 5. brandenburgi versenyével folytatódott az est, az együttes telt hangzása itt kifényesedett, majd Mozart Esz-dúr zongoraversenyében tündöklővé vált. Ezt a részt a zongora mellől vezényelte Perahia. Aki, mint a legtöbb hangszeres szólistából dirigenssé avanzsált muzsikus – valljuk be –, csúnyán vezényel. A karmesteri koreográfia nélkülözi az eleganciát, viszont annál többet ad tartalmilag, az adott darab lényegét tárja föl.

Murray Perahia New Yorkban született, de jó ideje Nagy-Britanniához köti a munkája, a Royal Academy tanára, Marlboróban fesztivált és kurzust irányít, boldog lehet, aki növendékének vagy munkatársának, avagy kamarapartnerének mondhatta magát. Néha mintha vad harcot folytatna hangszerével, máskor - akár a jó háziasszony a pazarul kidolgozott tésztát - lágyan formálgatja a billentyűket, egyáltalán: az ujjak meghosszabbított, érzékeny, hús-vér-ideg részének tetszenek az elefántcsont lemezek. A koncert szolgált egy fájdalmas, nem friss, de eleget nem ismételhető tanulsággal: Budapestnek nagyon-nagyon hiányzik egy megfelelő színvonalú koncertterem.