Murray Perahia

Perahia a megszállott pianisták közül való, mániákusan törekszik arra, hogy a hangszerre írt vagy átírt darabokat megszabadítsa a romantika és a 20. századi show-jelleg? el?adásmód sallangjaitól. Ennek érdekében képes szikáran játszani, vagy együttesét - amelynek els? számú vendégkarmestere -, az Academy of St Martin in The Fields kamarazenekart ilyen stílusban játszatni, vállalva a veszélyt, hogy a darab majdnem unalmassá válik. Akik tehát valamiféle zenei t?zijátékot vártak, azok a koncert els? felében nyilván csalódtak, akik azonban a Beethoven vonósnégyes kamarazenekari átiratának finom hangzásarányaira figyeltek, a súlypontozás páratlanul precíz voltára, mély és maradandó élménnyel lettek gazdagabbak.

Bach 5. brandenburgi versenyével folytatódott az est, az együttes telt hangzása itt kifényesedett, majd Mozart Esz-dúr zongoraversenyében tündökl?vé vált. Ezt a részt a zongora mell?l vezényelte Perahia. Aki, mint a legtöbb hangszeres szólistából dirigenssé avanzsált muzsikus - valljuk be -, csúnyán vezényel. A karmesteri koreográfia nélkülözi az eleganciát, viszont annál többet ad tartalmilag, az adott darab lényegét tárja föl.

Murray Perahia New Yorkban született, de jó ideje Nagy-Britanniához köti a munkája, a Royal Academy tanára, Marlboróban fesztivált és kurzust irányít, boldog lehet, aki növendékének vagy munkatársának, avagy kamarapartnerének mondhatta magát. Néha mintha vad harcot folytatna hangszerével, máskor - akár a jó háziasszony a pazarul kidolgozott tésztát - lágyan formálgatja a billenty?ket, egyáltalán: az ujjak meghosszabbított, érzékeny, hús-vér-ideg részének tetszenek az elefántcsont lemezek. A koncert szolgált egy fájdalmas, nem friss, de eleget nem ismételhet? tanulsággal: Budapestnek nagyon-nagyon hiányzik egy megfelel? színvonalú koncertterem.