Van a magyar tudományos életnek néhány olyan alakja, akinek a neve egy egész kutatási irányt jelöl. Csányi Vilmos ilyen: az általa alapított etológiai műhely tette a kutyát a viselkedéskutatás komolyan vett alanyává, és tette Magyarországot nemzetközileg jegyzett központtá ezen a területen. Most viszont nem szakkönyvvel jelentkezett, hanem egy vékony, száznyolcvan oldalas regénnyel.

Miről szól A Látogató?

A főhős, Balázs biológus kutató, a kutyájával sétál, amikor minden átmenet nélkül kétezer évvel későbbi világban találja magát. Nem kalandozni megy oda: feladatot kap. Be kell számolnia a jövő embereinek arról a korról, amelyet ott már csak őskorként emlegetnek — vagyis a mi jelenünkről, nagyjából 2025 tájáról.

A könyv innentől lényegében látogatássorozat. Balázs különböző jövőbeli közösségeket keres fel, mindegyikben mást lát, és mindegyikben ugyanaz a kérdés tér vissza: mit tartottak érdemesnek megőrizni belőlünk, és mit dobtak el.

Hetvenezer ember és beszélő kutyák

A jövő, amelyet Csányi felvázol, nem tömegtársadalom. Az egész bolygón mindössze hetvenezer ember él, szigorúan szabályozott keretek között. A létszám nem véletlen: körülbelül ennyi ember élhetett a Földön az emberi történelem egy korai, kritikus szakaszában — a szám tehát visszatérés egy kiindulóponthoz.

Ebben a világban a kutyák beszélnek. És itt derül ki, hogy a szerző mégiscsak etológus: a beszélő kutya nála nem mesefigura, hanem végiggondolt biológiai lehetőség, amelyet a könyv komolyan meg is indokol. Csányi évtizedek óta írja, hogy a kutya azért különleges, mert az ember társas világára hangolódott rá; a regényben ezt a folyamatot gondolja tovább néhány ezer évre.

Nem sci-fi, hanem gondolatkísérlet

Aki fordulatos jövőregényt vár, csalódni fog. A Látogató műfaja inkább az a filozófiai utazásregény, amelyben a szerző azért küld valakit egy idegen világba, hogy a sajátunkról mondhasson valamit. A jövő itt nem cél, hanem tükör.

A könyv központi kérdése nem technológiai, hanem etikai. Mennyi szabadságot ér meg a fennmaradás? Elfogadható-e egy olyan társadalom, amely azért működik, mert szigorú szabályok fogják vissza az emberi szenvedélyeket? Csányi nem ad rá könnyű választ, de nem is titkolja, hogy szerinte a jelenlegi irány fenntarthatatlan.

A hangnem közben meglepően könnyed. Az irónia végigkíséri a szöveget: Balázs beszámolói a mi korunkról rendre kínos helyzetbe hozzák a beszámolót tartót, mert amit a saját világunkban magától értetődőnek tartunk, az kimondva gyakran képtelenség.

Ami vitatható benne

A legerősebb ellenvetés, amelyet a kritika is megfogalmazott, magára a megrajzolt jövőre vonatkozik. A Könyves Magazin kritikusa, Széles-Horváth Anna a művet megrázónak, elgondolkodtatónak, ugyanakkor játékosnak és humorosnak nevezte — a benne felvázolt világot viszont langyosnak, olyannak, amelyben ő maga nem szeretne élni. Az érve egyszerű: küzdelem nélkül nincs fejlődés.

Ez tényleg a könyv legérzékenyebb pontja. Csányi jövőjében a béke ára a lemondás: kevesebb ember, kevesebb vágy, kevesebb kockázat. Kérdés, hogy ez megváltás vagy elszegényedés. A regény erénye, hogy nem próbálja ezt a kérdést lezárni — az olvasóra hagyja.

A másik, kevésbé súlyos hiányérzet formai. A száznyolcvan oldal kevés ahhoz, hogy a bemutatott közösségek igazán megelevenedjenek; néhányuknál érezhető, hogy a szerzőt jobban érdekelte a mögöttük álló gondolat, mint a szereplők élete.

Miért érdekes, hogy éppen ő írta?

Csányi Vilmos pályája végig arról szólt, hogy az emberi viselkedést biológiai keretben nézze — anélkül, hogy leegyszerűsítette volna. Az emberi természetről szóló ismeretterjesztő munkáiban rendszeresen visszatér három állítás: az ember csoportlény, a kultúra a legfontosabb alkalmazkodási eszközünk, és a mai társadalmi méretek messze meghaladják azt, amire az agyunk kialakult.

A Látogató lényegében ezeknek az állításoknak a regényes végigvitele. Nem véletlen a hetvenezres létszám, és nem véletlen a szigorúan tagolt közösségi szerkezet sem: a szerző a saját tudományos meggyőződését teszi próbára szépirodalmi formában. Ettől lesz a könyv több egy nyugdíjas kedvtelésnél.

Kinek ajánljuk?

Elsősorban annak, aki szereti a gondolatkísérleteket, és nem zavarja, ha egy regény inkább kérdéseket tesz fel, mint amennyi cselekményt kínál. Aki olvasta Csányi ismeretterjesztő köteteit, itt azoknak a gondolatoknak a szépirodalmi folytatását kapja.

Ajánlható a klímaszorongás és a civilizációs jövő iránt érdeklődőknek is, mert szokatlanul higgadt hangon beszél egy nyugtalanító témáról. És természetesen mindenkinek, aki kutyával él: a könyv kutyaábrázolása önmagában megéri az árát.

Kevésbé való annak, aki cselekményes disztópiát vagy hard sci-fit keres. Ez a könyv nem izgalmakat kínál, hanem nyugtalanságot — a lassabb fajtából.

Ha kortárs magyar prózában szeretne továbbmenni, érdemes megnézni Péterfy Gergely regényéről szóló ajánlónkat is, amely egészen más eszközökkel, de szintén az emberi közösségek működéséről beszél.

GYIK — Csányi Vilmos: A Látogató

Mikor és hol jelent meg? Az Open Books kiadásában, 180 oldalon, nyomtatott és e-könyv formában egyaránt.

Kell hozzá előzetesen ismerni Csányi szakkönyveit? Nem. A regény önmagában érthető, de aki ismeri a szerző etológiai munkásságát, több utalást fog észrevenni benne.

Sci-fi ez a könyv? Formailag igen, hiszen időutazásról szól, de a hangsúly nem a technológián, hanem a társadalmi és etikai kérdéseken van. A műfaji besorolás inkább filozofikus utópia.

Tényleg beszélnek benne a kutyák? Igen, és a szerző biológiai magyarázatot is ad rá — ez a könyv egyik legélvezetesebb rétege.

Alkalmas kamasz olvasónak? Nyelvileg igen, a téma miatt pedig kifejezetten jó beszélgetésindító lehet a családban vagy egy iskolai csoportban.

Miért éppen hetvenezer ember él a jövőben? A szám az emberi történelem egy korai, kritikus népességi állapotára utal — a regény ezzel jelzi, hogy a jövő valójában visszatérés egy kiindulóponthoz.

Összegzés

A Látogató rövid könyv, amely hosszan dolgozik az olvasóban. Nem tökéletes regény: a szereplők halványak, a szerkezet helyenként ismétlődő. De van benne valami, ami ritka a kortárs jövőképek között — nem a katasztrófa látványával akar hatni, hanem azzal a nyugodt kérdéssel, hogy mit lenne érdemes megőrizni belőlünk. Egy kilencvenegy éves tudós szájából ez a kérdés súlyosabban szól, mint bárki máséból.