A magyar próza ritkán kockáztat ekkorát. Schein Gábor regénye egyszerre nyúl a legismertebb európai alapszöveghez – az evangéliumokhoz – és a legszokatlanabb elbeszélői pozícióhoz, egy kutyáéhoz. A kettő találkozásából olyan könyv született, amely láthatóan megosztja az olvasóit: van, aki zseniálisnak tartja, van, aki túlbonyolítottnak.

Ki mesél?

Az elbeszélő Jácint, egy tejeskávészínű, rövid szőrű korcs, aki az újszövetségi helyszíneken csatlakozik a vándorló csoporthoz. A választás nem ötletszerű: a kutya olyan tanú, aki mindent lát, de semmit nem ért teológiailag. Ebből a kettősségből fakad a könyv egész humora és iróniája.

Az eljárás irodalomtörténetileg is ismerős. A naiv vagy kívülálló elbeszélő – a gyerek, az idegen, az állat – klasszikus eszköz arra, hogy a magától értetődőt idegennek lássuk. Itt viszont a tét nagyobb, mert a nézőpont éppen arra a szövegre irányul, amelyet az európai kultúra a legkevésbé szokott hétköznapi szemmel nézni.

A lábjegyzet mint második regény

A kötet legfeltűnőbb szerkezeti megoldása a jegyzetapparátus. A lábjegyzetek nem kiegészítenek: önálló szövegtestet alkotnak, és a kritikák szerint a teljes terjedelem mintegy kétharmadát teszik ki. Ebben a rétegben bontakozik ki egy mai történet, két férfi barátságáé – a szerelemmel, a veszteséggel és az elbeszélhetőség kérdésével együtt.

A két szint viszonya adja a könyv valódi tétjét. A fenti szövegben egy állat mesél egy kétezer éves történetet, alatta pedig egy mai elbeszélő próbál számot adni a saját életéről. A két réteg időnként rímel egymásra, máskor egymásnak feszül – az olvasónak kell eldöntenie, melyik az igazi főszöveg.

Blaszfémia vagy tisztelet?

A hangnem provokatív: a könyv nem riad vissza a szent szöveg profanizálásától, a szereplők hétköznapi, néha kifejezetten mai beszédmódot használnak, és a humor gyakran a groteszk felé csúszik. Aki a bibliai anyaghoz áhítattal közelít, azt ez bizonyosan zavarni fogja.

Ugyanakkor érdemes látni, hogy a profanizálás az európai irodalom régi hagyománya – a középkori misztériumjátékoktól a 20. századi újraírásokig sok szöveg dolgozott így. A tét nem az, hogy szabad-e viccelni, hanem hogy a humor mögött van-e valódi kérdés. Ebben a regényben van: hogyan lehet egyáltalán tanúskodni valamiről, amit nem értünk?

Amit a kritika kifogásol

A fogadtatás nem egyöntetűen lelkes. A leggyakoribb kifogás éppen a szerkezetre vonatkozik: a lábjegyzetek tömege sokak szerint annyira szétfeszíti a könyvet, hogy a két szint egyike sem tud kiteljesedni. Ez az olvasói tapasztalatban azt jelenti, hogy a szöveg folyamatosan megszakad, és nehéz benne ritmust találni.

A másik gyakori észrevétel a sűrűség. A regény sok kulturális utalással dolgozik, és jutalmazza a felkészült olvasót – de büntetheti is a kevésbé olvasottat. Aki nem ismeri jól az evangéliumi történeteket, annak több poén és több feszültség egyszerűen elmegy a füle mellett.

Kinek ajánljuk?

Elsősorban azoknak, akiket a formai kísérlet önmagában is izgat: ez a könyv arról szól, hogy meddig lehet elmenni egy regény szerkezetében. Másodsorban azoknak, akik szeretik az iróniát és a kulturális utalásokra épülő humort.

Kevésbé ajánljuk annak, aki lineáris, könnyen követhető történetet keres, vagy akinek a bibliai anyag profanizálása eleve elfogadhatatlan. Aki ilyen kockázat nélkül keres friss magyar prózát, annak inkább a Hullámzó horizontot vagy Tompa Andrea Kiváló testek című regényét ajánljuk.

Hol a helye az életműben?

Schein Gábor pályája a költészet és a próza között mozog, és a szövegei rendszerint erősen reflektáltak: a nyelv, az emlékezés és az elbeszélhetőség kérdései visszatérően felbukkannak bennük. Ebben az összefüggésben az Egy kutya evangéliuma nem kirívó kísérlet, hanem egy következetes gondolkodás legradikálisabb megvalósulása.

Az utóbbi évek magyar prózájában külön vonulatot alkotnak azok a könyvek, amelyek a formával teszik fel a kérdéseiket, nem a cselekménnyel. Ez a regény ebbe a sorba illeszkedik, és bár nem lesz mindenki kedvence, aligha felejthető.

Hogyan olvassuk?

Gyakorlati tanács: érdemes eldönteni az elején, hogyan kezeljük a lábjegyzeteket. Két bevált módszer van. Az egyik, hogy folyamatosan váltunk a két szint között, ahogy a szöveg kínálja – ez ad teljesebb élményt, de sokkal lassabb. A másik, hogy először végigolvassuk a főszöveget, majd külön a jegyzetréteget.

A második módszer sokat segít az első olvasásnál, mert így mindkét történet ívét külön-külön érzékeljük. Aki másodszor is elővenné, annak érdemes az első módszert választani – akkor derül ki, hol felelnek egymásnak a rétegek.

GYIK – gyakori kérdések a kötetről

Ki az elbeszélő? Jácint, egy tejeskávészínű, rövid szőrű korcs kutya, aki az újszövetségi helyszíneken kíséri az eseményeket.

Mi az a lábjegyzetréteg? A főszöveg alatt futó, önálló történetet elbeszélő jegyzetapparátus, amely a kritikák szerint a teljes terjedelem mintegy kétharmadát teszi ki, és két férfi barátságáról szól.

Vallásellenes a könyv? Nem hitvita, hanem irodalmi újraírás: profanizáló humorral dolgozik, de a tétje az elbeszélhetőség és a tanúságtétel kérdése.

Kell-e ismerni az evangéliumokat? Nem feltétlenül, de sokat segít: az utalások jelentős része az ismerős történetek elcsúsztatásán alapul.

Könnyű olvasmány? Nem. A kettős szerkezet és a sűrű utalásrendszer figyelmet és időt kíván; érdemes előre eldönteni, milyen sorrendben olvassuk a rétegeket.

Hol jelent meg? A Magvető Kiadónál; a kötet nyomtatott és elektronikus formában egyaránt elérhető.