Van egy évtized a közelmúltunkban, amelyről feltűnően nehéz jól írni: a kilencvenes évek. Túl közel van ahhoz, hogy történelem legyen, és túl messze ahhoz, hogy jelen. A nosztalgia hajlamos rózsaszínűre festeni, a kritikai megközelítés pedig könnyen csúszik át leltárba. A Hullámzó horizont azért érdekes vállalkozás, mert egyik csapdába sem lép bele – részben éppen azért, mert két szerző írta.

Két hang, egy horizont

Garaczi László neve a kortárs magyar prózában évtizedek óta a nyelvi pontosság és az irónia garanciája; Nagy Ildikó Noémi pedig azzal a kettős, magyar és amerikai tapasztalattal érkezik, amely a kötet legfontosabb szerkezeti eleme. Az együttműködés nem egyszerű felváltva írás: a két nézőpont ugyanarra a világra néz, csak nem ugyanabból az irányból.

Ez a szerkezet teszi lehetővé, hogy a kötet elkerülje az emlékirat-jelleget. Amikor egy jelenet két különböző értelmezésben is megjelenik, az olvasó nem azt kapja, hogy így volt, hanem azt, hogy így látszott innen, és így onnan. A kilencvenes évek Magyarországáról pontosan ez a leghitelesebb állítás.

Miről szól?

A regény középpontjában egy család és egy évtized áll. A kilencvenes évek Magyarországa nem díszlet, hanem működő közeg: a hirtelen megnyíló határok, az új tárgyak, az új szavak, a hazatérés és a kivándorlás egyszerre jelen lévő lehetősége. A történetben kulcsszerepet kap az amerikai–magyar kettős kötődés, amely nem identitásválságként, hanem gyakorlati kérdések sorozataként jelenik meg: mit lehet elmesélni odaát, és mit itthon.

A cím kettős jelentése végig működik. A horizont egyszerre a tengerre néző pillantás tapasztalata és annak a mozgó határvonalnak a képe, ameddig egy kamasz ellát. A regény jó része arról szól, hogyan mozdul el ez a vonal – néha a felnőttek döntései miatt, néha egyetlen mondat hatására.

A nyelv, ami összetartja

A rövid terjedelem nem véletlen. A kötet mondatai feszesek, a jelenetek nem futnak ki, hanem elvágódnak, és az elhallgatás legalább olyan fontos szerkesztőelv, mint az elbeszélés. Aki Garaczi korábbi prózáját ismeri, felismeri a jellegzetes eljárást: a komikum és a szorongás ugyanabban a mondatban lakik, és nem lehet eldönteni, melyik az erősebb.

A kettős szerzőség ugyanakkor nem tűnik el a stílusban. A szövegben végig érzékelhető két különböző ritmus és két különböző viszony a magyar nyelvhez – az egyik belülről, a másik részben kívülről nézve. Ez az egyenetlenség nem hiba, hanem a kötet legfontosabb írói tétje: a nyelv maga is az emigráció és a hazatérés története.

Kinek ajánljuk?

Elsősorban azoknak, akik maguk is a kilencvenes években voltak kamaszok vagy fiatal felnőttek: nekik a kötet nem információt ad, hanem megnevezi azt, amire eddig nem volt szavuk. Másodsorban a náluk fiatalabbaknak, akiknek a rendszerváltás utáni évtized már történelem – nekik a regény azt mutatja meg, milyen volt ez az időszak belülről, ideológiai keret nélkül.

Harmadszor pedig azoknak, akiket a kettős kötődés irodalmi ábrázolása érdekel: az elvándorlás és a hazatérés tapasztalata a mai magyar prózában egyre gyakoribb téma, és a Hullámzó horizont ebben a mezőnyben a visszafogott, nem tézisszerű megoldást választja. Aki hasonló szemléletű kortárs prózát keres, annak érdemes elolvasnia Adorjáni Panna Körbe című regényéről szóló ajánlónkat is.

Hol a helye a mai magyar prózában?

Az elmúlt évek magyar irodalmában feltűnően megszaporodtak a rövid, koncentrált prózakötetek: a nagyregény helyett a százötven–kétszáz oldalas, egyetlen kérdésre kihegyezett forma lett a jellemző. A Magvető őszi kínálatában több hasonló terjedelmű kötet is szerepel, és a novellisztika is erős – erről szól Tóth Krisztina Kánkán az üvegpadlón című kötetéről írt ajánlónk, illetve Darvasi László Az első izlandi hóregény című könyvéről szóló írásunk.

A Hullámzó horizont ebben a mezőnyben nem a legnagyobb vállalás, de az egyik legpontosabb. Nem akarja megírni a kilencvenes évek nagy regényét; egyetlen családon keresztül mutatja meg, mit jelentett akkor és ott felnőni – és ez a szerénység a kötet legnagyobb erénye.

Amit hiányolhatunk

A rövidségnek ára is van. Néhány mellékszereplő éppen csak felvillan, és a családtörténet néhány szála lezáratlan marad – az olvasó időnként érzi, hogy egy háromszáz oldalas változatban ezek kifejtve is működtek volna. Aki a klasszikus, lekerekített családregényt keresi, csalódni fog.

Emellett a kettős szerzőség helyenként nyomot hagy a ritmuson: van, ahol az átmenetek nem simák, és néhány oldalon érezhető a hangváltás nyersesége. Ez az a fajta hiba azonban, amelyet szívesen elfogadunk cserébe azért, hogy a kötet nem egyetlen simára csiszolt narrátorhangot ad.

GYIK – gyakori kérdések a kötetről

Ki a két szerző? Garaczi László kortárs magyar prózaíró, a Magvető szerzője; Nagy Ildikó Noémi író és műfordító, akinek amerikai–magyar kettős tapasztalata a kötet egyik központi eleme.

Hány oldal, hol jelent meg? A regény a Magvető Kiadónál jelent meg, terjedelme 160 oldal, így egy hosszabb délután alatt kiolvasható.

Kell-e ismerni Garaczi korábbi köteteit? Nem. A Hullámzó horizont önállóan is olvasható; a szerző korábbi prózájának ismerete legfeljebb annyit ad hozzá, hogy felismerhetők benne a jellegzetes nyelvi megoldások.

Kamaszoknak való? Középiskolás kortól igen. A kötet nem ifjúsági regény, de a kamaszkori nézőpont és a rövid terjedelem miatt jól működhet felnőtt és fiatal olvasó közös olvasmányaként.

Mit olvassunk utána? Aki a kilencvenes évek témáját folytatná, a kortárs magyar próza rendszerváltás-elbeszéléseit keresse; akit inkább a kettős kötődés érdekel, annak az emigrációs és hazatérés-történeteket feldolgozó friss regények valók.