Ha valakit a magyar kultúrában nehéz egyetlen szóval jellemezni, az Hernádi Gyula. Író volt, aki a filmen keresztül lett igazán ismert; forgatókönyvíró, aki a prózájában a magyar irodalom egyik legszélsőségesebb formanyelvét dolgozta ki; és egy olyan alkotópáros fele, amely majdnem három évtizeden át határozta meg, hogyan néz ki egy „magyar szerzői film”. 1926. augusztus 23-án született, vagyis idén augusztusban lenne százéves.

Oroszvártól a filmvászonig

Szülőhelye Oroszvár – ma Rusovce, Bratislava része –, ami önmagában is jelzi, milyen közép-európai határvidékről indult. Pályakezdésében két név volt döntő: Pilinszky János barátsága és Weöres Sándor bátorítása. Ez a származtatás sokat elmond a szerzőről: nem a realista prózahagyományból, hanem a modern magyar líra legelvontabb szárnyából érkezett az elbeszélő műfajokba.

A filmes munka ehhez képest második pályaként indult, majd fokozatosan az életmű legláthatóbb részévé vált: filmes adatbázisok szerint közel negyven film fűződik a nevéhez forgatókönyvíróként, mellette néha színészként is feltűnt.

A Jancsó–Hernádi műhely

A magyar filmtörténet leghosszabban működő szerzői párosa Jancsó Miklós és Hernádi Gyula volt. Az együttműködés eredményei között olyan alapművek szerepelnek, mint a Szegénylegények (1965–66), a Fényes szelek (1969) és a Szerelmem, Elektra (1974), később pedig a Szörnyek évadja (1987) és a Jézus Krisztus horoszkópja (1989).

Ez a filmsorozat nem egyszerűen történeteket mesélt el. A Jancsó-filmek jellegzetes hosszú kameramozgásai, koreografált tömegjelenetei és rituális szerkezete csak akkor működhetett, ha a forgatókönyv maga is a szokásos dramaturgia helyett képi és mozgásbeli rendben gondolkodott. Hernádi szövegei éppen ezt tették lehetővé: nem lélektani jeleneteket írt, hanem helyzeteket, tételeket, ismétlődő szertartásokat – olyan anyagot, amelyben a történelem nem háttér, hanem szerkezet.

A hatvanas–hetvenes évek magyar filmje ezekkel a művekkel lett nemzetközileg jegyzett. Nem véletlen, hogy a Szegénylegények ma is a magyar filmtörténet leggyakrabban idézett darabja: a hatalom és a kiszolgáltatottság ábrázolásához olyan formát talált, amely a cenzúra korában is működött, mert nem kimondott, hanem megmutatott.

A prózaíró, akit nehéz besorolni

Hernádi irodalmi munkássága ugyanakkor a filmes hírnév árnyékában maradt, holott önálló világ. Prózája jellemzően a szürrealisztikus science fiction és a horror felé fordult, sajátos, groteszk csavarokkal – olyan írásmód, amely a magyar prózában hagyomány nélkül állt, és amelyhez a hazai kritika sokáig nem talált fogódzót.

Ez a besorolhatatlanság ma inkább előny: a mai olvasó, aki a spekulatív fikciót és a műfaji irodalmat nem tekinti eleve alacsonyabb rendűnek, jó eséllyel másképp – és szívesebben – olvassa Hernádit, mint a saját kortársai tették.

Elismerések és utóélet

Munkásságát József Attila-díjjal és Kossuth-díjjal ismerték el, a Magyar Művészeti Akadémia pedig posztumusz tagjává választotta. Hernádi Gyula 2005 júliusában hunyt el Budapesten – a különböző adatbázisok július 20-át, illetve 21-ét adják meg.

Az évforduló jó alkalom arra, hogy a filmes életműre ne csak Jancsó Miklós felől nézzünk. A magyar filmtörténetben ritka az olyan szerző, aki évtizedeken át egyetlen rendezővel dolgozott anélkül, hogy a saját írói világát feladta volna – Hernádi ezt tette, és a két életmű ma már nem is választható szét.

További kerek évfordulók 2026 nyarán és őszén

Hernádi centenáriuma nem áll egyedül. Augusztus közepén van 450 éve, hogy Bakfark Bálint, a 16. század legnagyobb európai hírű magyar lantvirtuóza Padovában meghalt – a szakirodalom 1576. augusztus 15-ét, illetve 22-ét adja meg. Bakfark a brassói születése után Szapolyai János budai udvarában tanult, majd 1549 és 1566 között II. Zsigmond Ágost lengyel király udvari lantosa volt; két lanttabulatúra-gyűjteménye Lyonban (1553) és Krakkóban (1565) jelent meg.

Szeptemberben két további évfordulóra érdemes figyelni: szeptember 9-én lesz 95 éve, hogy Latinovits Zoltán megszületett – halálának 50. évfordulóján, idén júniusban a magyar sajtó hosszan foglalkozott az életművével –, szeptember 16-án pedig 100 éve annak, hogy a Bazsiban született Simon István költő, a Kortárs egykori főszerkesztője világra jött. Utóbbi centenáriumát a Nemzeti Örökség Intézete már márciusban megemlékezéssel jelezte a bazsi temetőben.

További portrékért és évfordulós írásokért látogasson el az Életrajz-tár rovatba; a 2026-os történelmi évfordulókról a Történelem rovatban írtunk.