Ha ma beülünk egy zongoraestre, nagyjából a következőre számítunk: egyetlen előadó, egyetlen hangszer, kotta nélkül játszott műsor, oldalra fordított zongora, tapsrend a tételek után, ráadás a végén. Ez a forgatókönyv annyira természetesnek tűnik, hogy ritkán jut eszünkbe: valakinek ki kellett találnia. Ez a valaki Liszt Ferenc volt, a 19. század közepén.

Milyen volt a koncert Liszt előtt?

A 19. század elején a hangverseny vegyes műsorú, hosszú és zsúfolt esemény volt. Egy estén fellépett zenekar, énekes, több szólista, és a műsorban a komoly darabok mellett divatos operarészletek és improvizációk is szerepeltek. A közönség beszélgetett, jött-ment, evett; a koncert társasági esemény volt, nem áhítat.

A zongorista ebben a rendszerben csak egy szereplő volt a sok közül, jellemzően kottából játszott, és a hangszert szemből, a közönségnek háttal vagy szemben helyezték el. Az az elképzelés, hogy valaki két órán át egyedül tartson fenn egy termet, egyszerűen nem létezett.

A recital feltalálása

Liszt az 1830-as évek végétől kezdte kísérletezni azt, amit ma szólóestnek nevezünk: egyetlen előadó, közreműködők nélkül, végig a saját műsorával. A korabeli szóhasználat maga is jelzi, milyen szokatlan volt ez – az angol recital kifejezés eredetileg arra utalt, hogy az előadó úgy adja elő a darabokat, mintha elmesélné őket.

A forma három újítást hozott. Az első a fejből játszás: Liszt kotta nélkül lépett fel, ami akkoriban feltűnő, sőt egyesek szerint hivalkodó gesztus volt. A második a zongora elhelyezése: oldalra fordítva, felnyitott fedéllel, hogy a hang a közönség felé verődjön, és hogy a játékos arcéle látható legyen. A harmadik a műsorszerkesztés: nem véletlenszerű darabok sorozata, hanem tudatosan felépített ív.

A sztárság feltalálása is

Liszt európai turnéi az 1840-es években olyan tömeghisztériát váltottak ki, amelyre a korban nem volt szó – a jelenséget végül a német sajtó nevezte el Lisztománia néven. Rajongók tépték a kesztyűjét, gyűjtötték a hajszálait, ereklyeként őrizték az elszakadt húrjait.

Ez a fajta rajongás nem véletlen mellékterméke volt a tehetségének, hanem részben tudatosan felépített színpadi jelenlété. Liszt értett a látványhoz: a belépéshez, a testtartáshoz, a gesztusokhoz, a szünetek időzítéséhez. Ebben az értelemben a modern koncertelőadói szerep – a virtuóz mint önálló művészi személyiség – szintén az ő találmánya.

Amikor abbahagyta

A pálya legérdekesebb fordulata, hogy Liszt 1847-ben, pályája csúcsán felhagyott a virtuózturnékkal. Weimarba költözött, és karmesterként, tanárként és zeneszerzőként dolgozott tovább. Ez a döntés a 19. századi zenetörténet egyik legfontosabb pillanata: innentől nem az előadó, hanem az alkotó és a szervező Liszt formálta az európai zenét.

Weimarban fiatal szerzők műveit mutatta be, köztük olyanokat, amelyeket máshol nem vállaltak fel. Kidolgozta a szimfonikus költemény műfaját, amely egytételes, irodalmi vagy képzőművészeti alapötletből kibontott zenekari formaként hatott a következő fél évszázad zeneszerzőire, Strausstól Bartókig.

A magyar szál

Liszt magyarságának kérdése régi vita tárgya: németül és franciául beszélt, magyarul csak töredékesen, mégis egész életében magyarnak vallotta magát, és tudatosan dolgozott a magyar zenei intézményrendszer kiépítésén. Az ő nevéhez fűződik a budapesti Zeneakadémia megalapítása, amelynek első elnöke lett.

A magyar rapszódiák sorozatában használt dallamanyag nem a paraszti népzenéből, hanem a korabeli városi cigányzenei gyakorlatból származott – ezt a különbséget a 20. század elején Bartók és Kodály gyűjtései tisztázták, amelyekről a fonográfos népzenegyűjtésről szóló írásunkban is beszámoltunk. A tény nem csökkenti a rapszódiák értékét, csak pontosítja, mit hallunk bennük.

A késői Liszt: a legkevésbé ismert

A közönség java a virtuóz darabokat ismeri, pedig a legizgalmasabb anyag az életmű végén található. Az 1870-es évektől Liszt egyre szikárabb, kísérletezőbb zenét írt: bővített hangzatokat, feloldatlan disszonanciákat, tonalitás nélküli szakaszokat használt, néha alig néhány perces, csontig lecsupaszított darabokban.

Ezeket a műveket a saját kora nem értette, és a 20. század közepéig alig játszották. Ma viszont éppen ezekben látjuk a hidat a késői romantika és a modern zene között: olyan megoldásokat előlegeznek meg, amelyek később Debussynél és a bécsi iskolánál válnak rendszerré.

Mit hallgassunk elsőként?

Aki a virtuóz Lisztet keresi, kezdje a h-moll szonátával: egytételes, félórás, sűrű és drámai mű, amely a szimfonikus költemény szerkesztési elvét hozza át a zongorára. Aki a lírai oldalára kíváncsi, hallgassa meg a Zarándokévek egy-egy darabját – ezek utazási benyomásokat rögzítő, hangulatokra épülő tételek.

És aki a meglepetést keresi, keresse a késői zongoradarabokat. Néhány percesek, sokszor csendben végződnek, és semmi közük ahhoz a Liszt-képhez, amely a rapszódiák nyomán él a köztudatban. Az évfordulós hangversenyévadokban ezek egyre gyakrabban kerülnek műsorra – a hazai nagy együttesek programjairól évadbejelentő cikkünkben is írtunk.

GYIK – gyakori kérdések Liszt Ferencről

Mikor született? 1811. október 22-én; 2026-ban tehát 215 éve, hogy megszületett.

Tényleg ő találta ki a zongoraestet? A ma ismert szólóest formáját – egyetlen előadó, kotta nélkül, oldalra fordított hangszerrel, felépített műsorral – az ő fellépései alakították ki az 1830-as évek végétől.

Miért oldalra fordítva áll a zongora? Mert a felnyitott fedél így veri a hangot a nézőtér felé, és mert a közönség így látja a játékos arcélét és kezét – ez a mai napig érvényes elrendezés.

Beszélt magyarul? Csak töredékesen; anyanyelvi szinten németül és franciául beszélt, magyarságát azonban élete végéig vállalta, és a hazai zenei intézményrendszer kiépítésén is dolgozott.

Mi köze a Zeneakadémiához? Az ő nevéhez fűződik a budapesti Zeneakadémia megalapítása, amelynek első elnöke volt; az intézmény ma is az ő nevét viseli.

Népzene van a magyar rapszódiákban? Nem a paraszti népzene, hanem a korabeli városi, cigányzenekari repertoár anyaga – ezt a különbséget a 20. századi népzenegyűjtések tisztázták.