A fonográf a 20. század elején az volt a zenekutatásnak, ami később a fényképezőgép a néprajznak: nem egyszerűen új eszköz, hanem új gondolkodásmód. Aki addig népdalt gyűjtött, hallás után lejegyezte, amit hallott – vagyis a saját kottaírási szokásain keresztül szűrte át. A fonográffal viszont maga a hang lett rögzíthető, újrahallgatható és mérhető. A magyar zenetörténetben ez a technikai váltás Bartók Béla és Kodály Zoltán nevéhez kötődik.

Miért kellett a hengerre rögzített hang?

Bartók 1906-tól kezdve rendszeresen indult gyűjtőútra, és a felvételek zöme 1918-ig készült. A fonográf használata azért volt döntő, mert a magyar és a környező népek népzenéjének azok a vonásai, amelyek Bartók számára a legfontosabbak lettek – a hajlítások, a ritmikai szabadság, a hangkészlet finom eltérései a temperált hangolástól – papíron egyszerűen nem voltak rögzíthetők.

A módszer emellett ellenőrizhetővé tette a kutatást. Egy lejegyzés vitatható, egy hangfelvétel visszahallgatható. Bartók lejegyzései éppen ezért lettek egyre bonyolultabbak: külön jelrendszert dolgozott ki azoknak a jelenségeknek a leírására, amelyeket a hagyományos kottakép nem tud ábrázolni.

Nem csak magyar anyag

A gyűjtés egyik legfontosabb tanulsága az volt, hogy a Kárpát-medence zenei anyaga nem szétválasztható nemzeti dobozokra. Bartók magyar, román, szlovák és rutén dallamokat egyaránt rögzített, és összehasonlító elemzéssel mutatta ki a rétegek közötti átfedéseket. Ez a szemlélet a maga korában politikailag kényelmetlen volt, tudományosan viszont megkerülhetetlennek bizonyult.

A gyűjtés földrajzilag is túlnyúlt a régión: 1913 nyarán Bartók észak-afrikai expedíción vett részt, ahol 118 hengernyi anyagot rögzített, mielőtt betegség szakította félbe a munkát. Ez a néhány hét a magyar zenetudomány első komoly, Európán kívüli terepmunkája volt.

A viaszhengertől a digitális fájlig

A Néprajzi Múzeum gyűjteménye közel 4700 fonográfhengert tartalmaz, ebből több mint 1700 kapcsolódik Bartók gyűjtéseihez. A viaszhenger fizikailag sérülékeny hordozó: a felület penészedhet, a barázda kopik, és minden egyes lejátszás rongálja az anyagot. Éppen ezért volt fordulópont, amikor a múzeum 2022-ben beszerezte az Archeophone nevű, kifejezetten hengerek digitalizálására fejlesztett készüléket.

Az eljárás lényege, hogy a hengert a lehető legkevesebb fizikai igénybevétellel, optimalizált tűvel és fordulatszámmal olvassák le, majd a digitális jelen végzik el a zajszűrést. Az így nyert fájlok minősége lényegesen jobb, mint a korábbi analóg átjátszásoké – és ami legalább ennyire fontos, a folyamat után az eredeti hengert nem kell többé megmozgatni. A múzeum a digitalizált anyagot online is közzéteszi, így a felvételek kutatók és érdeklődők számára egyaránt elérhetők.

Mit hallott meg Bartók a zeneszerző?

A gyűjtés nem maradt tudományos ügy. Bartók zeneszerzői nyelve pontosan azokból az elemekből épült fel, amelyeket a hengereken hallott. A parlando-rubato előadásmód szabad, beszédszerű ritmikája; a pentaton hangkészlet; a temperált rendszerbe nem illeszkedő hangmagasságok; a variálás elve, amely ugyanazt a dallamot minden ismétléskor kicsit másképp hozza – ezek nem díszítőelemek a műveiben, hanem a szerkezet alapjai.

Ez a különbség választja el Bartókot a 19. századi nemzeti romantikától. Ott a népzene idézet volt: felismerhető dallam egy egyébként hagyományos szerkezetben. Bartóknál a népzene nyelvtan, amelyből új mondatok építhetők. Ezért lehetséges, hogy egy-egy művében nincs egyetlen szó szerinti népdalidézet sem, mégis félreismerhetetlenül magyar a hangzása.

Az örökség ma

A gyűjtött anyag két, egymástól nagyon különböző irányban él tovább. Az egyik a koncerttermi: a magyar zenekarok műsorán Bartók művei a nemzetközi repertoár állandó darabjai, és a hazai évadok visszatérő súlypontjai – ahogy az évadbejelentésekből is látszik, a nagy hazai együttesek folyamatosan műsoron tartják a 20. századi magyar klasszikusokat.

A másik irány a népzenei gyakorlat. A hetvenes években indult táncházmozgalom ugyanabból a gyűjtött anyagból dolgozik, csak nem hangversenyt, hanem élő közösségi zenélést épít rá – erről szól a táncház fél évszázadáról írt összeállításunk. A két út ugyanabból a fonográftölcsérből indult.

Hogyan hallgassuk?

Az archív hengerfelvételek első hallgatásra idegenek: sercegnek, a hangterjedelem szűk, és a felvett előadás nem koncertteljesítmény, hanem munka közbeni éneklés. Éppen ezért érdemes nem hangminőségként, hanem dokumentumként hallgatni őket – nagyjából úgy, ahogyan egy régi fényképet nézünk.

Jó belépő, ha ugyanazt a dallamot háromféle formában hallgatjuk meg egymás után: az archív felvételen, egy mai népzenei előadásban, végül Bartók valamelyik feldolgozásában vagy abban a művében, amelyben a dallam szerkezeti elemként visszatér. A három hallgatás után válik érthetővé, mit jelent az, hogy a gyűjtés nem múzeumi tevékenység volt, hanem alapkutatás egy új zenei nyelvhez.

GYIK – gyakori kérdések Bartók népzenegyűjtéséről

Mikor gyűjtött Bartók? Rendszeres gyűjtőútjai 1906-tól indultak, a fonográfhengerre rögzített anyag zöme 1918-ig készült el.

Hány hengert őriznek tőle? A Néprajzi Múzeum közel 4700 fonográfhengeres gyűjteményéből több mint 1700 kapcsolódik Bartók gyűjtéseihez.

Csak magyar népzenét gyűjtött? Nem. Magyar mellett román, szlovák és más környékbeli anyagot is rögzített, 1913 nyarán pedig észak-afrikai gyűjtőúton 118 hengernyi felvételt készített.

Meghallgathatók a felvételek? A digitalizált anyag jelentős része online is elérhető a gyűjteményt kezelő intézmény felületein, kutatói és érdeklődői használatra egyaránt.

Miért nem lehetett csak lejegyezni a dallamokat? Mert a népi előadásmód lényeges elemei – a szabad ritmika, a hajlítások és a temperálttól eltérő hangmagasságok – a hagyományos kottaírással nem rögzíthetők pontosan.

Mi köze a gyűjtésnek Bartók műveihez? A gyűjtött anyag nem idézetként, hanem szerkezeti alapelvként épült be a zenéjébe: a variálás, a hangkészlet és a ritmusszervezés innen származik.