Az amerikai zenekarok többségét jellemző gazdag és homogén hangzás helyett a magyar vendégegyüttestől csillogó és áttetsző, a hangszerek változatos színeit kiemelő játékot hallottunk. A fafúvósok figyelemre méltó élénkséggel és kifejezőerővel, a rézfúvósok pedig - ahogy azt kell - férfiasan játszottak, míg a vonósok feszes, koncentrált előadásmódja rendkívül tiszta, pontos hangzást eredményezett. Ez a hangzás részben valószínűleg Kocsis Zoltánnak köszönhető, akinek lenyűgöző zongorajátéka is hasonló elképzeléseket sejtet" - írja William Wellborn zongoraművész, a San Franciscó-i Zeneakadémia tanára az egyik legrangosabb internetes zenekritikai lapban, a San Francisco Classical Voice-ban.
"A műsor első száma, Bartók Táncszvitje mindjárt alkalmat adott a fafúvósoknak kitűnő játékuk megcsillogtatására. Különösen tetszettek a fagottok és a klarinét - a zenészek szinte improvizatórikus könnyedséggel, ugyanakkor a ritmus tökéletes betartásával adták elő a szólókat. Kocsis és a zenekar az egész mű alatt érzékeltetni tudta a zenében rejlő ironikus humort csakúgy, mint a robusztusabb és népiesebb elemeket. Kocsis ritmuskezelése figyelemre méltó: egyszerre hajlékony és fegyelmezett. Feszes, ám ugyanakkor kifejező mozdulataival úgy tudta tükrözni a váltakozó, rapszodikus hangulatokat, hogy közben egyszer sem veszítette szem elől az egész mű szerkezetét, irányvonalát - írja William Wellborn.
A zongoraművész-kritikus így folytatta: Liszt Ferenc Esz-dúr zongoraversenye alkalmat adott Kocsis főzeneigazgatónak, hogy zongoristaként és karmesterként is megcsillogtassa képességeit - folytatja Wellborn. ( ) Kocsis élénk és izgalmas, a romantikus túlzásoktól mentes értelmezést kínált, én magam például ritkán éreztem ennyire érthetőnek ezt a zenét. Öröm volt hallani a nyitó rész pontosan és átgondoltan strukturált előadását. Nyoma sem volt retorikus fellengzősségnek: helyette maradt a szokatlanul hatásos és intelligens megfogalmazás. ( ) A végén a közönség felállva ünnepelt.
Felkavaró, nagy magyar eposz című cikkében Chris Pasles, a Los Angeles Times kritikusa Bartók Concertójának előadásáról azt írja, hogy a mű Kocsis és a Nemzeti Filharmonikusok kezében nemzeti eposszá lényegült át. Kocsis kiegyensúlyozott vezénylése és a zenészek elkötelezett muzsikálása teremtette meg ezt a hatást. A gyors tempókkal és az öt tétel közötti szünetek minimálisra rövidítésével Kocsis egy pillanatra sem lankadó lendülettel játszatta zenekarát, már a mű első ütemeitől, a nagy veszély felismerésétől kezdve.
Timothy Mangan Magyar zene tündöklő magyar előadásban címmel jelentette meg kritikáját az Orange County Registerben. Izgalmas Kocsis pálcatechnikája és értelmezésmódja - írja a kritikus. Más zongoristából lett karmesterekre (most Vladimir Ashkenazy jut eszembe) emlékeztet abban, ahogy játszik a zenekarral, nem csak pálcáját lengeti előttük. A zenei folyamatot állandóan szoros kontroll alatt tartja, a frázisoknak és az azokat megtestesítő instrumentális hangzásoknak határozott kontúrokat ad. Kodály alábecsült Páva-variációi és egy rokon mű, Bartóktól a Concerto Kocsis értelmezésében egyszerre volt határozott és ésszerű, az első hangtól az utolsóig megtervezett, tempójában pontosan formált, ugyanakkor olyan energiákkal telített, amire csak az az előadó képes, akinek a mű a kisujjában van. A zenekar tökéletesen hajtotta végre a karmesteri utasításokat. ( ) A közönség hatalmas tapssal fejezte ki tetszését - teszi hozzá kritikája végén Timothy Mangan.