Biztosan erős financiális terhet cipel ezzel az Uránia - amely eleddig is csak nyögve tudta megtölteni a széksorait úgy-ahogy, kávézóját pedig talán csak kicsit nagyobb sikerrel -, viszont teljesíti egyik fontos feladatát, amiért a megtisztelő "nemzeti" jelzőt kapta. Mégis úgy látszik, ez szinte senkit sem érdekel.

Mészáros Péter filmjének díszbemutatója a katakombában (ezt a Filmszínház leírása diszkréten földalatti labirintusként emlegeti) esett meg. A hivatalosan este nyolc órai kezdés előtt nyolc perccel még kongott az ürességtől a két földalatti moziterem előkamrája, egyedül a szegényesen berendezett büfében árválkodó leányzó mosolygott egy kedveset felém. A díszbemutatóra és tárgyára éhes közönség sehol.

Eső után
A kezdés előtti öt perc a következőképpen telt: megjelent két hölgy, utóbb kiderült, ők a mozigépész familiáris kapcsolatát alkotják, a vetítéshez közük sincs; hosszú kabátjában köszönés nélkül a vetítőbe fordult egy reprezentatív magyar értelmiségi. Aztán még ketten érkeztek. Az ő bejövetelüket már a terem hátsó sorából figyeltem, ahol azt is megállapítottam, hogy a katakomba egy rejtett bejáratából valaki úgy is besurranhatott, hogy óvó és vigyázó szemem nem vette észre. Öt ember. Tíz szem. Egy díszvetítés. Csak most. Csak itt. Szomorú.

Mint, ahogy az is szomorú, hogy a vetítés harmadánál becsatlakozó fiatal csapat két tagja (a film fényénél lányoknak tűntek, összesen hét fő plusz) miután helyet foglalt és belekóstolt a főfogásba, egyből huszonöt perc vécészünetet jelentett, hogy csak a végjátékra térjen vissza. Ne értsen félre az Olvasó, nincsenek illúzióim az átlagos magyar mozinéző igényeivel kapcsolatban. Mindössze azon szomorkodom, hogy egy tiszteletteljes vállalkozás, amely a magyar filmet kívánja ingyen(!) szem előtt tartani, így befuccsoljon. Még azt sem merem mondani, hogy talán majd holnap. Mert valószínűleg akkor sem.