Bár különböző egyéniségekről van szó, nem véletlen, hogy Henri Cartier-Bresson és Robert Capa együtt alapította meg a Magnum Fotóügynökséget, s a fotóművészetben mindketten olyan nagyságok, akik megkerülhetetlenek, illetve: nem érdemes megkerülni őket.

A 20. századi fotó egyik legnevesebb, legendás alakja, Capa 1913-ban Friedmann Endreként született, pesti középpolgári családba, majd a Horthy-rendőrség tettlegességének hatására internacionalista emigráns lett. Életvidám, bohém és szép ember volt, szerette az életet - és a jugoszláviai menekült Gerda Tarót, akivel Párizsban találkozott. A tehetséges Gerdát ő tanította meg a fotós szakma fortélyaira, ám szerelmük nem tartott sokáig: a lányt Madridtól nem messze halálra taposta egy harckocsi. Capa alighanem soha nem tudta túltenni magát ezen a szörnyűségen.

Mindenesetre azt nem mondhatjuk, hogy ez után azért fotózott háborúkban, mert kereste a bajt. És nem is azért fotózott lövészárkokban, hogy így szerezzen hírnevet magának. Amint a képek alapján az is biztos, hogy nem könnyelműségből vett részt öt háborúban. Capa elkötelezett ember volt, aki úgy gondolta: azzal tehet valamit a szörnyűségek ellen, ha megörökíti azokat.  Tartása volt: úgy vélte, meg kell örökítenie a háborús borzalmakat, mert csak így tarthatja magát etikus lénynek.

A Budapesten látható képei attól is megrázóak, hogy Capa ott volt, ahol lőttek. Nem félt attól, hogy a harcolók között legyen, attól, hogy közel menjen - bár ezt, hogy nem félt, nem állíthatjuk biztonsággal. Alighanem ő volt a legbátrabb a harcok közben: a katonák kezében ugyanis fegyver volt, az övében viszont csak fényképezőgép. Védtelen volt, mégis közel ment mindenhol.

A budapesti kiállításon láthatjuk A milicista halála című híres fotót is, amelyről elterjedt, hogy Capa megrendezte a jelenetet. Az utóbbi években viszont a felkutatott dokumentumok alapján egyértelműen kiderült: nagyon is valódi a kép. Ráadásul Capa nem vette észre, mit kapott lencsevégre. A lövészárkokból kidugta a gépét, s gyakorlatilag folyamatosan „lőtt”. Majd Párizsba küldte a filmeket, s csak hetekkel később tudta meg, hogy az egyik felvételen egy milicista halálát rögzítette éppen.

Az egész úgy indult, hogy az egyik legkiválóbb francia magazin, a Vu bevette őt - akkor már a Robert Capa nevet használta - a spanyol polgárháborúról tudósító stábba, s Capa ezzel kezdett fotótörténetet írni. Megjárta Észak-Afrika hadszíntereit, ott volt a normandiai partraszállásnál, leugrott deszantosokkal a szicíliai frontra, ám az indokínai háborút már nem élte túl. Ott is túl közel ment: 1954-ben, Vietnamban rálépett egy tányéraknára.

A Magyar Nemzeti Galériában látható képei pontosan érzékeltetik, hogy nem a kívülálló szemével látta és láttatta a spanyol polgárháborút. A legmélyebb meggyőződésből csatlakozott a köztársaságiakhoz, s közülük valóként ábrázolta a hősiességüket, az elszántságukat és a szenvedéseiket, az emberi drámákat. Nyoma nincs itt kiszámítottságnak, keresettségnek, az elkapott pillanatok ezért tudnak elementáris erővel hatni ránk, szerencsés kívülállókra. És a legfurcsább tapasztalat a megrázó képek láttán: a szörnyűség visszaadásában is lehet emelkedettség.

A spanyol polgárháború után az lett a munkája, sőt: az élete, hogy fotózta a háborúk borzalmait, mindennapjait, a katonákat. Pedig kedves bohém lehetett, legendák keringtek arról, milyen vagány volt, s milyen szívesen időzött jó társaságokban, flörtölt szép nőkkel. De a munkáját komolyan vette. Halálosan komolyan.

 


Capa: Szemtől szemben - Képek a spanyol polgárháborúról
Magyar Nemzeti Galéria, 2002. március 21-től május 20-ig

www.mng.hu (Sajnálattal kell megjegyeznünk, hogy a honlapon a kiállításról és Capáról csak néhány sort találunk, igaz, azt angolul is. Tehát azoknak érdemes ellátogatniuk a Magyar Nemzeti Galéria honlapjára, akik a teljes gyűjteményről, az egész múzeumról szeretnének információkat kapni, nemcsak Capáról.)