A Pilinszky életműhöz most már elszakíthatatlanul hozzátartoznak bizonyos sztereotípiák. A háború, a fogolytáborok, a költő katolicizmusa, sérülékenysége és kifinomultsága, egy bizonyos (ezt Nemes Nagy Ágnes hangján kell elképzelni) angyali lebegés, amely senki máshoz nem hasonlítható a magyar líratörténetben. Talán az egy Toldalaghyt kivéve, aki egyébként közeli barátja volt a költőnek, és akivel római ösztöndíjuk alkalmával nem is igen hagyták el azt a kávéházi asztalt, amelyet törzshelyül választottak. Ott ültek, amíg le nem telt az idő. Beszélgettek. Azt is mondják Pilinszkyről, méghozzá meglehetősen egybehangzó módon, hogy kitűnő humora volt. Bár ezt a róla készült barna és szomorú csomagolású dolgok kevéssé közvetítik.
Ígéretes tehát ennek a lemeznek a belépője, ahol egy ritkán látható felvételen Pilinszky a nézőre nyújtja a nyelvét és hunyorít hozzá. Holott Pilinszky nem huncut. Nem ezt az arcát fordította az utókor felé. Ő és nemzedéktársai, akiket a líratörténet Újholdasokként tart számon, komolyan vették a kivételes pillanatokat, például a mélypont ünnepélyeit. Azaz, hogy voltak ilyen kitüntetett pontjai a térnek, időnek, sorsnak. Még nem csúszott egymásba és nem vált viszonylagossá a szakrális és a profán. Ráadásul olyan korban történt mindez, amikor az efféle dolgok emlegetése a fennálló ideológia ellenében történt, azaz felért egy függetlenségi nyilatkozattal. Ezek az írók, költők átérezték szerepük jelentőségét, sőt magát a költészetéét is. Ez volt a klasszikus, avagy késő modern utolsó hajlata, öble a magyar tárgyias líra történetében.
Amikor a CD-ROM, mint új hordozó feltűnt a színen, úgy tetszett, hogy ezután egy ilyen kis plasztik korongon majd mindent lehet. Vagy majdnem mindent. Valóban, erre a lemezre sok minden rákerült, a versek egy része szövegesen, angol és német nyelven is, Vattay Elemér szép, értékes és hangulatos fotói, amelyek nagyrészt már megjelentek a 80-as években, azután Kuklay Antal könyvében és Bogyay Katalinéban, illetve más monográfiákban (ezekből sincs túl sok).
Az etűdökhöz a zenét Lőrinszky Attila komponálta és adja elő, itt zene, mozgókép, tánc és hang együttesen van jelen. Az anyag minden ízében minőségi, ünnepélyes és emelkedett. Magában nyugvó és meditatív, mint a múlt meg az emlékezés. Kár, hogy azért némi hiányérzetet hagy maga után. A képeket, bár jó, hogy együtt vannak, mintha már láttuk volna, a szövegválogatás esetleges, a Dóczy Péter előadásában felhangzó részletek rövidek. Vártam, hogy megszólal az Infinitívusz, a Vesztőhely télen, a Négysoros Dóczy Péter értő és átélt előadásában. Jó lett volna, ha az alkotók, szerkesztők fel tudják vállalni a monografikus jelleget, amolyan „mindent Pilinszkyről” módon. Erre láttunk már példát egy nagyobb oeuvre, az Ady-összes esetében, és reméljük, a CD-ROM valamikori harmadik kiadásakor sor kerül a bővítésre.
Pilinszky János: Meditáció. Harmónia művészeti központ KHT, R&D Art Bt.