A mostani koncert két másik közreműködője (Roop Kumar - tabla, ének; Ronu Majumdar - bambuszfuvola, billentyű) szintén Bombayben tanult indiai zenész. A koncerten azonban meglepő módon az indiai mellett számos más zenei forrásból is táplálkozó, különlegesen feszes zenét hallhattunk. Nem volt híján a hosszú és pergő ritmusbetéteknek sem, amelyekben nem egyszer a két ütőhangszeres válaszolgatott egymásnak - a közönség ovációja kíséretében. Trilok Gurtu a koncert előtt válaszolt a Papirusz kérdéseire.
- Ön az indiai hagyomány különleges, de szigorú és biztos alapjait már fiatal korában elsajátította. Miért hagyta el ezt az organikus és zárt világot? Mik voltak akkor az okai arra, hogy nyugati karrierbe fogjon?
- Az indiai zene akkor már nem volt zárt világ annyira, mint akár 10-20 évvel korábban. Talán a kasztrendszer eltörlése miatt, amely kétségtelenül a zenész társadalomban hozta a leglátványosabb feloldódást. Míg a XX. század elején rigorózus rangsor volt az egyes zenészek közt, manapság névleg már egyenrangú egy szitárművész például egy korábban alárendelt ütőhangszeressel. Ennek köszönhetően a ritmusjáték, ami amúgy is hihetetlenül kifinomult és virtuóz Indiában, látványos fejlődésnek indult. Ma már szinte mindenki ismer legalább egy zseniális tablajátékost. Ezek után a zenészek elkezdték új alternatívákat keresni a hagyomány alkalmazására. Erre egyébként kiválóan alkalmas az indiai zene improvizatív jellege. Hihetetlenül rugalmas és befogadó tud lenni, de ugyanakkor az összetett szabályrendszer olyan szigorú egységgé szervezi, hogy egy-egy előadást szinte tudományos pontossággal meg lehet tervezni - kifejezetten arra az estére, amelyiken megszólal.
- Néhány elkötelezett rajongó és zenész nálunk is talán többre becsüli az indiai klasszikus hagyományt az európainál. Önnek mi a véleménye erről? Lehet rangsort állítani?
- Először is nem örülök annak, hogy klasszikus zenéről beszélünk. A klasszikus szó hozzánk az angol nyelvből került, és olyan jelentés kapcsolódik hozzá, amely azt sugallja, hogy ez csak keveseknek, bizonyos zárt körnek szól. Én viszont nem csak egy kiválasztott elit számára akarok zenélni, hanem mindenkinek. Ilyen értelemben a népszerűségre törekszem, de ezzel az a legfőbb célom, hogy minél több emberhez elhozzam az indiai zene ragyogását. A többiekkel együtt mind a hárman Bombayben, zenész családban nevelkedtünk, eszmélő gyerekkorunk óta szigorú és hagyományos zenei nevelésben részesültünk, így az indiai tradíció szinte a bőrünk alatt van, nem vonhatjuk ki magunkat alóla. Mégis, ahhoz, hogy az indiai zene dinamikáját, vitalitását és jelrendszerét mindenkivel megértessük, le kell fordítanunk ezt a rendszert az itteni közönség "zenei nyelvére". Ezért bátran vállaljuk azt, hogy egy-egy tradicionális téma után könnyebb számokat is játszunk. A táncmotívumoknál pedig bizony megtáncoltatjuk a közönséget. Igazi élményt akarunk szerezni a hallgatóknak, mert csak ezt követheti érdeklődés India valódi értékei iránt.
- A hagyományos indiai hangszerek mellett több olyan különlegességet is felhasznál, amely jellegzetesen modern nyugati találmány. A vízigongot például az amerikai John Cage alkalmazta először, az ő zenéről alkotott elvei sem állnak távol az önétől. Találkozott esetleg személyesen Cage-dzsel?
- Cage-et nem ismertem, de nagyon sokat hallgattam a műveit, sőt: nem csak Cage zenéjével ismerkedtem, hanem szinte az egész modern nyugati zeneirodalommal. Nagyra tartom Bartók Bélát is, bár az ő elképzeléseivel sok tekintetben nem értek egyet. Ezek a hagyományok szerintem egy nagy zenei ívnek a részei a nyugati zenében, amibe a dzsessz is beletartozik
- Azért Cage annyiban különbözik ettől a vonaltól, hogy ő volt az első, aki élénken érdeklődött az európaitól eltérő zenei hagyományok iránt.
- Sok világhírű amerikai és európai zenésszel játszottam együtt, de elmondhatom, hogy egyetlen egy akadt közülük, aki vette a fáradságot, hogy tényleg megismerkedjen az indiai zene rendszerével: ez John McLaughlin, aki évekig tanult egy vína nevű pengetős hangszeren Dél-Indiában. A többiekkel hihetetlen nehéz volt a közös munka, legtöbbször túl bonyolultnak látszott nekik az a ritmusképlet, amit fölvezettem egy-egy zenei tételben.
- Önt a tekintélyes amerikai dzsesszmagazin, a DownBeat többször is a világ legvirtuózabb ütőhangszeres művészének nevezte, a zenész szakma szinte egyöntetűen úgy emlegeti, mint az egyik legegyénibb hangú dzsesszrock-dobost. Most mégis hagyományos indiai formációval készített új lemezt.
 |
| A fotókat Dobó László készítette |