Ahogy az előzenekar hiányában szokás, a műsor előtt magnóról igyekeztek bemelegíteni minket és a hangfalakat a keverőpultok varázslói, majd megjelentek és hangolni kezdtek a roadie-k. Ekkorra már hangos füttyszóval és ütemes tapssal követeltük a négy fanyar, számunkra mégis nagyon édes "gyümölcsöt", akik a Volt egyszer egy vadnyugat dallamai után pár percnyi késéssel végül belekezdtek programjukba. Mégpedig nem is akárhogyan. A tavaly kiadott lemez sikerével, az Analyse-zal nyitott az ír négyes, illetve egészen pontosan hatos, mivel a koncertre egy extra gitáros-háttérénekessel és billentyűssel egészültek ki. A fülsüketítő üdvrivalgással fogadott Dolores O Riordan énekesnőnek nem tartott sokáig, hogy kontaktust teremtsen lelkes híveivel: már az első dalnál megénekeltetett bennünket. És tényleg... Ahogy a dal szövege tanítja: nem kell itt elemezgetni, csak becsukni a szemeket, belélegezni a levegőt, és az ember valóban szabadnak érzi magát.

Rögtön tudtuk, hogy egy csodálatos este előtt állunk, és a zenekaron látszott, hogy épp ugyanannyira élvezi már az első néhány percet is, mint mi. A nyitódallal megadott alaphangot sikerült aztán szép hosszan kitartani: jöttek a nagyobbnál nagyobb kedvencek. Zombie, Ode To My Family, Linger... Fantasztikus volt látni és főként hallani, ahogy pár ezer ember önfeledten együtt énekel a csapattal, és nemcsak a refréneket, hanem a versszakokat is kívülről tudja - úgy tűnt, mindenki. Hangszálakat nem kímélve néhány ír zenész angolul megírt szövegeit daloltuk, és mégis, legfőképpen magunkról és magunknak énekeltünk. Arról, mit gondolunk a háború borzalmairól, hogyan érzünk családunk, szerelmünk iránt. Persze, hallom, ahogy az "elemzők" most azt mondják, a kilencvenes évek könnyűzenéjének kordokumentumai ezek. Igazán fontossá azonban attól válnak, amit személyesen jelentenek mindenkinek, s ez az intimitás - tán paradoxnak tűnik - élőben, ezrek jelenlétében tapasztalható meg. Vajon meddig sikerülhet a zenészeknek a teremben tartani ezt a fantasztikus érzést...? - tűnődtem naivan.

Naivan, mert egymás után sorakozott fel a többi óriási közönségsiker, és mi örültünk, hiszen szabadon dönthettünk (Free To Decide), szomorkodhattunk, mert nem lehettünk azzal, akit szeretünk (I Can t Be With You), gyönyörködhettünk az újrakezdés és a nárciszok csodájában (Daffodil Lament). És mindemellett nagyon hálásak lehettünk, amiért néhány kevésbé ismert dalra is futotta a szigetországi muzsikusok energiájából, sőt, ahogy eljátszották azokat - láthatóan-hallhatóan, de leginkább érezhetően - további meglepetésekkel örvendeztettek meg mindannyiunkat. A Desperate Andy-t többszörös gitárszólóval fűszerezték, a Pretty-be varázsolt beszédbe hajló ének és a dübögő basszusgitár kettőse hallatán pedig az ember egész teste lúdbőrzött.

S ha már energiáról esett szó, mindenképp külön említést érdemel Dolores, aki egy pillanatra sem állt meg. Konferált, gitározott, táncolt, időnként pedig - mint valami pantomimművész - szinte eljátszotta a számokat. Meg persze énekelt. Az eredeti változatokhoz legtöbbször hűen: ami ott nagyon magas, az itt is nagyon magas volt, ami dühös, az dühös, ami gyönyörű, az gyönyörű. A stúdióban többszörösen rögzített hangokat természetesen nem adhatta vissza, de sebaj: azokat mindenki meghallgathatja otthon. Megmutatta viszont, hogyan kell fejet rázni, flitterektől csillogott, és hagyta, hadd énekeljen a színpad túloldalán lüktető sokaság, amit mi örömmel tettünk vele s néha helyette is. Társai pedig - afféle nélkülözhetetlen segédmunkások módjára - megbízhatóan szolgáltatták a hátteret. A még megmaradt kötelező favoritok közül sem hagytak ki egyetlenegyet sem, ami meglepetést nem okozott, aktív tömegmozgalmat és csendháborítást viszont annál inkább. Kőkeményen szólalt meg a Hollywood, a Salvation és a Ridiculous Thoughts, amelyeket serényen végig is tomboltunk, ahogy illik.

Egy és negyed óra elteltével aztán véget ért a varázslat első, sajnos hosszabb része. Rövid időre elköszöntek a zenészek, de ez a pár perc alighanem csupán további csigázásunkat szolgálta, no meg Dolores-nek eddig tarthatott szusszanni egy kicsit és magára öltenie egy másik fellépőruhát. A szűnni nem akaró ováció visszacsalogatta az "áfonyákat", és előbb alaposan megmozgattak mindenkit az aktuális válogatáslemezről eljátszott két dallal, majd elbűvöltek a bájos Chocolate Brown-nal, hogy végül a Dreams című klasszikussal kívánjanak jóéjszakát.