A képeket -spud- készítette
Az előbbiekben vázolt problémát az “autonóm riport” elnevezéssel szokás feloldani, mely jobban visszaadja az ebbe az irányzatba sorolt fotográfusok képalkotási szándékait. Autonóm annyiban, hogy a létrejött riportokat nem zárja a sajtófotó, mint alkalmazott fotográfia terjedelmi és műfaji kötöttségei közé, tágabb teret nyújtva a fotográfus önkifejezésének. Azonban mégiscsak a riport kategóriájába tartozó fényképekről van szó, azaz alkotóik tiszteletben tartják az optikai látványt, és tartózkodnak az események menetébe való beavatkozástól. (Az előző mondatba foglalt állítás számos médiaelméleti paradoxont foglal magában, de erről később.) Az így létrejött képek elszakadnak az egyszerű tényrögzítéstől, számukra a valóság csak ugródeszkául szolgál metaforikus tartalmak kifejezéséhez.
A DOKK csoport alkotóinak a Magház udvarán és a két épületszárny emeleteit összekötő üvegfalú folyosókon kiállított fotói ideális terepet kaptak ehhez a valóságtól való elemelkedéshez. A kétoldalt fellógatott képek közt, a város házai fölött sétálva, könnyebb belehelyezkedni a képek sajátos hangulatába. Eleinte ez nem is ment könnyen, mert a kiállított képeknek versenyezniük kellett a szemközt lévő Állatorvosi Egyetem parkjának ebből a nézőpontból általam eddig még nem szemlélt látványával. A fotók minőségét mindenképpen jelzi az a tény, hogy néhány perc múlva gond nélkül bele tudtam helyezkedni a fotográfusok alkotta világokba, ami, ha belegondolunk, nem kis teljesítmény a képáradattól elkényeztetett szem számára.
A kiállítás rendezője jó érzékkel helyezte Rákosi Péternek a budapesti utcai tüntetések résztvevőiről készített portréit a ház kertjének az utca felőli oldalára. A jobb-, baloldali, vagy semleges pártok tüntetéseinek utcai színházában identitásukat kereső városlakók tárgyszerűen megfogalmazott portréi megteremtik a kapcsolatot az utca és a Magház kiállítási tere között. Molnár Zoltánnak a Sajtófotó 2001 kiállításon díjat nyert képriportja is további jelentésréteggel gazdagodott az üvegfalú folyosó térében. Az Európa peremén, félparaszti sorban élő erdélyi emberek sorsát bemutató, hűvösen poétikus képei a Magház posztmodern terében még inkább Kárpátok közt élő magyarok átalakulóban lévő életvilágának kontrasztjairól beszélnek. Vancsó Zoltánnak az embert tágas, üresnek látszó természeti térbe helyező képei is gazdagodtak a háttérből belátszó nagyvárosi épített környezet alkotta kontraszttal. A Fekete András Krím félszigeti képein szereplők lelkiállapota közel van ahhoz, mint amikor a szárazföldi ember a tengerparton a végtelennel való ismerkedés ajtaján keresztül egy másfajta valóságba nézhet bele. A Fekete Zsolt kamerája eléje kerülő emberek makacsul belenéznek a gépbe. A borszéki két nyugdíjas, a dunaparti árvízben álló két kisfiú, a csepeli vurstliban álló nagyranőtt kamaszlány nézésén keresztül az idő egy szeletét sikerült a kimetszés által megállítania. Sióréti Gábor vidéki búcsúban készített képein nem a vurstli magával ragadó hangulatába való belefeledkezés az uralkodó, szereplőinek arcán mintha annak a belátása tükröződne, hogy a megváltás ma (is) elmaradt, s a következő búcsúig várni kell. Rajcsányi Artúr katonai pótszolgálata alatt, becsempészett géppel készített képei között van egy, amelyiken két pótszolgálatos katona cipel egy-egy vastag léckeretet. A gyakorlótérnek használt, lepusztult börzsönyi tájban tevékenykedő két ember távolról lefényképezett látványa Svejk szellemét csempészi be ebbe a kelet-európai szép reménytelenségbe.

A Dokk: fotókiállítás című tárlat október 24-éig látható, a Rottenbiller és Huttya utca sarkán található Magház épületben.
www.maghaz.hu