Marton Éva és
Gulyás Dénes
A szép költségvetéssel - 647 millió forintból - készült operafilm némileg megkésett premierjére a Súgó különszámot jelentetett meg. Ebben a mű rendezője, Káel Csaba közli: „Mivel Erkel igényes zenéjét és a filmes hangot közös hangképpé kellett formálni, a hosszas hang elő- és utómunka eredménye az operafilmek világában elsők között Dolby Digital 5.1-es hangon megszólaló különleges zenei élmény is egyben.”

Kiss B. Attila és
Miller Lajos
Nos, túl azon, hogy a kijelentésből minimum egy alany hiányzik, én a Dolby 3.1-gyel is beérném, ha a jelenetek közötti hang-átmenetet nem venném észre. Néha úgy éreztem - persze szimbolikusan - , mintha valamelyik, kátyúk tarkította budapesti  főútvonalon autóznék. Egy-egy kép fő- és mellékszereplője között a hangdinamika nincs arányban (legfeltűnőbben Gertrudis ravatalánál), nem felel meg a szituációnak, a kottának - és mindez zenés film esetében aligha mondható bocsánatos bűnnek. A zenei élmény tehát korlátozott még akkor is, ha becsukott szemmel élvezzük Rost Andrea finom megoldásait Melinda szólamában, vagy Kiss B.Attila árnyalatokban gazdag tenorját a címszerepben, Miller Lajos megrendítő Tiborcát.

Zsigmond Vilmos képei persze gyönyörűek. A fénynyalábok vetülése, a víz csillogása, a felhők, az árnyékok játéka roppant artisztikus, de öncélúnak hat. Azt hiszem, Zsigmond abban bízott, hogy egy koncepciózus és a műfajban rutinos rendező számára adja védjegyként a nevét. Káel viszont nyilván azt remélte, hogy a világhírű operatőr, aki már rendezett is, operatív módon (és nemcsak operatőrként) „támasza és talpköve” leend a produkciónak. Ezek olyan feltételezések voltak, amelyek ebben a felállásban - mondhatnánk: törvényszerűen - csakis beválthatatlanok lehettek.
A Bánk bán első képei szerint a magyarok hepciáskodó, zaklatottan ugrabugráló, lökdösődő figurák. A merániak meg méltóságteljesen vonulnak föl s alá csinos gótikus ívek alatt. Egy markáns férfiarc, „a nép fia!” vészt jóslóan néz vissza ránk. Ha égi szózatról a „dall” a szereplő, a kamera persze fölülről fényképezi. Az égből. Melinda és Bánk boldog óráit aranykalászos rónaság képe idézi - és megannyi hasonló közhely.

Félek, a film éppen azt a célt nem éri el, hogy megszerettesse a műfajt az ifjabb nemzedékkel, a nagyvilágban pedig népszerűsítse a magyar nemzeti kultúra értékeit, köztük Erkel - a korban kétségkívül méltó helyen álló - zeneművét. Lehetett volna akár kosztüm nélküli, intenzív énekes-színészi jelenlétet igénylő, a magyar történelmet áthallásosan, de érvényesen kezelő, talán még a közelmúltra utaló filmet is készíteni a Bánk bánból. Ez a lehetőség egy-két emberöltőre elveszett.