Számos hegyes tollú és éles elméjű kritikus írt már inkább több jót, mint rosszat a Közép-Európai Egyetem épületében otthont kapott kortörténeti tárlatról, amely a szex és kommunizmus halmazának közös részét, jellemzőnek tartott vagy gondolt elemeit próbálja meg elénk tárni. Ám a kiállítás csak próbának és ötletnek kiváló, kortörténeti tárlatnak és gyűjteménynek sovány és egyenetlen.

Nem szívesen mennék bele a kommunista diktatúra nemiségről vallott elképzeléseibe, a családok elsorvasztásának ismert praktikáiba, a szexuális dühöt elfojtó mozgalmár lét tragikomikumába, a magyar és internacionalista Ratkó-korszakok nemzetgyarapító törekvéseibe. Az abszurd egypártrendszer az ideológiából szőtt alsóneműjén keresztül szándékozta a pórnép libidóján tartani a szemét, akarom mondani a kezét. És ezt akkor látszólag el is fogadták. Látszólag.

Ezért is nem értem a Centrális Galéria kiállítóinak szűrési szempontjait (amihez legalább egy nyomorult prospektust adhattak volna). Ha kommunizmus és szexualitás, akkor nekem beugrik Virág elvtárs titkárnőjének entrée-ja a térdig érő szoknyában, mire a legendás főnök: "Elvtársnő! A fülledt erotikát hagyjuk meg a rothadó kapitalizmus ópiumának!" Tény, a kommunizmus hivatalos nyilvánosságában élő szexualitás-viszonyulások abszurditását nem tudta még magyarul megfogalmazni Bacsónál frappánsabban senki.

Ám sem ezt, sem a legendás idézet szellemiségét híven megtámogató filmrészleteket nem sikerült beválogatni a kiállítás úgymond interaktív részébe, ami nagy kár. Szemezgetni pedig lehetett volna bőven (Makk, Szomjas és noch dazu Forman testiség és nemiség ábrázolásai - hogy csak a legismertebbeket említsem). Ehelyett szex-szándékukban legalábbis erősen megkérdőjelezhető archív filmhíradók és egyéb propaganda-anyag részletek futnak, ráadásul némelyik tényleg tragikomikusan rossz is.

Nyilván senki sem tudja megmondani annak a rendszererjedési folyamatnak a pontos kezdési dátumát, melynek első lépéseként körbejártak előbb a kollektívákban, majd az üzemben (városban, megyében, országban) ezek első, nyíltan feltárulkozó hölgyeket ábrázoló fekete-fehér, amatőr fotósorozatok. Többnek is kellett lennie, hiszen az egyik kiállított széria annak idején a mi úttörőkollektívánk, a Puma (tényleg nem szójáték!) őrs tagjainak is szerzett boldog perceket. Aminek nem ismeretét persze nem is kérném számon a kiállítókon, ez a privát történelem, a közösségi oral history része.

Azt azonban számon kell kérnem, hogy amennyiben szex és kommunizmus, akkor hol maradnak a korabeli aktnaptárak; az üzemi brigádhelyiségek falait beborító meztelen nők; a traktort, nehézipari céget, gumigyárat reklámozó fedetlen keblű és hátsójú hölgyek; a Rakéta regényújság belső riportjai és pikáns hátlapjai; a búcsúk és vásárok "különleges" kulcstartói; a felálló falloszú ördögfigurák; a Zimankó kiadványok; a karcosra nézett 16-os szalagok; a "speciális" diasorozatok; a keményfedelű aktatáskákat és teherautó fülkéket elborító dúskeblű matricák; az első hangalámondásos bajor erotikus filmek; a Bécsből hazacsempészett pornólapok - és Árkus József Parabolái?

E kapásból papírra vetett felsorolás is jelzi, hogy a szexualitást inkább a helyén kezelő másodlagos nyilvánosság (és azáltal a szex, mint téma) sokkal bővebb forrásból táplálkozott, mint azt a Centrális Galéria vélni engedi. Hangsúlyozni szeretném, hogy az összehordott anyag egyébként jó. Személyes kedvencem a Trabantokon meztelenkedő, dús szőrzetű hölgyek mellbevágó karéja, ami legalább akkora látvány, mint a tárlókba összehordott erotikusnak kikiáltott ruhadarabok börzéje.

Ha a gyűjtőfogalom alapjelentését vesszük, azaz a nemiséget, az egész nemi életet jelölő fogalmat értünk szex címszó alatt, továbbra is gondban vagyunk a kiállítás válogatási szempontjait illetően. Ha az erotika ugyanis a szex része, ugyanolyan jogon része-e a (szocialista) test propagandája vagy a szimpla hímsoviniszta bunkóság? Merthogy a kiállítás e két utóbbit is - vajon magától értetődően? - odaveszi.

A szexuális tartalmú, szexualitást bemutató tárgyak, újságok, fotók elsődleges felvevőpiaca bizony máig a férfinép. Nyilván ezzel is magyarázható a kiállítás roppant sovány maszkulin-anyaga. A kollektorok elől az otthoni szalmazsákokba rejtett 70-es évekbeli Playboy-ok, naptárak és amatőrfotók most már ott is maradnak, az unokák legnagyobb örömére és épülésére.