Egyszerű, fehér, nyomtatott szórólapon hirdetik a 3 Dimenziós - Térhatású SZTEREOSZKOPIKUS filmek bemutatójának ingyenes vetítését. Papírkeretes szemüveget kapunk, s a pláza méretű vászon elé függesztett kisebb vetítőfelületre ígérik a rövidfilmeket: a Hooligans együttes videoklippje egy lepukkant szerelőcsarnokban játszódik. A zenészek alakjai eltörpülnek a gyárbelsőben - bizony, így rögzíteni kell a tényt, mert valóban újszerű, a valósághoz közelítő látvány. A Vízibalett tízperce alatt már csak az hiányzik, hogy a szinkronúszó lányok mozgása nyomán felcsapódó vízcseppek az okuláréra fröccsenjenek. Akkor, levéve, és pőre szemmel pillantva a látottakra, furcsa, homályos, duplázott képet tapasztalunk. A szinte körbejárható-, megfogható élmény azután a magyarországi történelmi nevezetességeket bemutató, tulajdonképpeni idegenforgalmi filmnél csúcsosodik ki. Az Egy szelet a világból című 22 perces országimázs alkotásban a közhelyes fogalmakat és helyeket, mint puszta, tschikós, szürkegulya - a technikai megoldáshoz hűen fogalmazva - átugorhatjuk, mert épp a ménes robogását csodáljuk, nem is szólva azután a tapolcai barlangrendszer mélységeiről, vagy az esztergomi bazilika száz méteres kupolájának égbe (és vászonba) nyúló magasságáról.
A módszer - ahogy a Papirusz kérdésére Magyar László, a Nekrofilm vezetője elmondta - a drága IMAX 3D-technológia egyszerűsített, költségkímélőbb változata, amely a végső kísérleti stádiumban van. A gyermekkori, úgynevezett lentikuláris, képeslapok iránti csodálatát és érdeklődését fejlesztette tovább. A mélység, és a térhatás érzékelésének leegyszerűsített magyarázata, hogy a bal, és jobb szemnek mást kell látnia, és közvetítenie, a bal- illetve a jobb agyféltekébe. Így, a szemüveg, és az ezüsttel bevont vászon, valamint a két, egymás melletti kamera felvételei segítségével jöhet létre az illúzió, amivel már, mióta az állóképet megmozdították, kísérleteznek az alkotók.
Ám nemcsak a kép-, és nemcsak fizikai- mélységeket lehet feltárni - jó példák erre a jó dokumentumfilmek, amelyekből bőséges a kínálat. Elgondolkoztató alkotások sorában döbbenhettünk rá, milyen jól is élünk itt igazából mi, akik el tudunk menni a filmszemlére például. Még maradunk, ugye? - tette fel a kérdést a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzőse, Turoczki Emese diplomafilmjének címében. Egy moldvai csángó kis sáros településen - magyar nyelvet is - tanító pár mindennapi küzdelmeit követik a filmkészítők. Olyan helyen művelnek népet ők, ahol az egész faluban nincs egy zuhanyzó, és csak pottyantós, kinti budi van, ami kis dolognak tűnik - ahogy a férfi mondja - de bizony, kikezdi az elhivatottságot, és próbára teszi a párkapcsolatot is.
Székelyföld gyönyörű táján 12 éves korában, alkoholista, szíjjal verő apa által eladva szolgának, ganét hordva az állatok alól - nagy szó, de valóban a létért - a két osztályt végzett Levente öt évig robotol. Fizetség nélkül, míg odébb nem lép a gazdától, s egy másik faluban, testvérével, Csabával összefogva dolgoznak tovább. A Mikor szolgának telik esztendeje mívesen fényképezett (operatőr Körtési Béla) szimfónia második felében a felnőtt korúvá serdült fiúk, anyjukhoz költöznek, felkeresik állami gondozásban levő testvéreiket, s arról álmodnak, hogy saját házuk lesz, ahol az egykori család újból együtt élhet. A Moharos Attila filmjében szereplő iskolázatlan fiúk ismerik munka becsületét.
A madáchi célt a küzdést, magát, Az út végét elérik Almási Tamás filmjének megtalált figurái, akik még azelőtt mentek vissza falujukba, a háztáji gazdaságba, és hagyták ott az IBM székesfehérvári üzemét, meg a bérpanelt, mielőtt a nemzetközi cég felszámolta volna üzemét, és több ezer embert elbocsátott. Az összekapart (mondja Az út vége férfija) forintok, a szétgályázott életek, rabszolgamunkát végző droidok szűkös mozgáslehetőségű világából végeznek tértágítást Pitvaros lakói, a tanítónő, a boltos-kisasszony, a postás és a többiek, akik a helyi művházban táncórákat vesznek. Tangó, valzer, csa-csa-csa és rock and roll - ezüst topánka és fekete lakkcipő sarkak kopognak a linóleum padlón, a citromsárga Citroënnel a városból érkező mágus, az egyenes hátú, kecses léptű, középkorú tánctanár próbáin. A Táncrend (Gyarmathy Lívia filmje) szigorú és szabályozott, ugyanakkor könnyed, vidám és felhőtlen.
Új dimenziókat keres, és már több mélységet is nyitott a táncművészetben Bozsik Yvette, aki Janisch Attilának azt is elmondja, nem kell félni a giccstől, s attól, hogy megmutassuk a táncos, bizony, fárad és izzad a színpadon. Az operatőr-rendező pedig felpörgette a dokumentumfilmek szokványos, lassú tempóját, előadás és próba-részletekkel - s saját elmondása szerint - Bozsik Yvette tempójához próbálta igazítani a film készítését is.
További írásainkat a szemléről a Papirusz film rovatában olvashatja!