A fiatal görög filmrendező, Stavros Ioannou dokumentarista eszközöket használó játékfilmje, megrendítő felkiáltás, kétségbeesett segítségkérés, paradox himnusz a közel-keleti nép fiairól, amely saját - politikailag nem, csak földrajzilag körülhatárolható - „országát” Kurdisztánnak nevezi. Egy csalóka történelmi pillanat erejéig valóban úgy tűnt, hogy a nagy hagyományú nép, saját országot hozhat létre, és nemzetté válhat. Ám az 1920-ban megkötött sčvres-i szerződés hiába biztosította a jogot, hogy létrehozzák a Kurd Államot, a stastus quo fenntartásában érdekelt Törökország biztosítatta magának függetlenségének és területi egységének kimondását - Kurdisztániát felosztották. A kurdok így 2002-ben - az ő időszámításuk szerint 2614-ben - is mintegy ötszázezer négyzetkilométeren, Irak, Irán, Szíria és Törökország területén élnek. Az iszlám vallású nép Kr. e. 612-től „számítja az időt”, amikor az ókori médek leigázták Asszíriát.

Az Úttorlaszok szereplői nem profi színészek. A film rendezője nyersen darabolva tálalja elénk a történetet. Fésületlenül, kimódolatlanul - de őszintén. Négy férfi próbál átjutni a török-görög határon. Egy lélekvesztő, játék gumicsónakban eveznek át a folyón. Egyikük az öccsét akarja megkeresni Athénban. A másik aknamezőre lép, felrobban. A báty az utcán alszik, maffiózókkal találkozik, mert úgy tudja, Olaszországba ment át testvére. Találkozik egy földivel, aki - miközben egy kamion ponyvája alatt próbálnak átjutni Itáliába - elmeséli, amit tud a testvéről. Hogyan élt egy sátorban, ötödmagával.

Ezek az emberek, saját megállapításaik szerint is, „úgy élnek, mint az állatok”. Az utcán „laknak”, és reményeiket, vágyaikat, hogy Olaszországba, Németországba, Hollandiába akarnak eljutni, ugyanolyan - látszatra - szenvtelenül, „közönyösen” emlegetik, ahogy a hazájukból érkezett híreket is, hogy 16-an, vagy 18-an haltak-e meg eddig a falujuk bombázásáiban. Nemcsak a harcok elől menekültek ám, hanem a „járulékos következményektől” is. Legtöbbjük analfabéta, és társa olvassa föl az otthonról az ismeretlenbe címzett levelet.

Persze, nemcsak „idillikusan” egyszerű, tiszta szívűekkel teli a tér, maffiózók is válnak a kurdokból, akik úgy dobják ki segítséget kérő „testvéreiket” a kocsma ajtaján, hogy lábuk tényleg nem éri a földet. A jótékony ruhaosztásnál is elszedik a jobb darabokat hajlék nélküli társaik elől, ahogy a kamionosok sem bánnak éppen kesztyűs kézzel (inkább a bakancsos lábbal-tiprás módszerhez folyamodnak) a felfedezett potyautassal.

Szépítés nélkül, „kőkeményen” vágja arcunkba a képeket a rendező. A lassan közhellyé váló mondás itt valóban él: a remény hal meg utoljára.


Úttorlaszok - Kleistoi dromoi (görög, 2000, feliratos - 101 perc)
Rendezte: Stavros Ioannu; operatőr: Diamandis Papadopoulos; zene: Vangelis Katsoulis és  Tania Nikoludi; szereplők: Hussein Abdullah, Falaha Hassan, Ahmet Guli, Zirek Mizuri.
Magyarországon forgalmazza a Budapest Film.

Díjak:

- Fassbinder-díj, 2001: Stavros Ioannu, az év európai felfedezettje
- Két díj a Thessaloniki Film Fesztiválon, 2000