"a magyarázatok szépen emelkedtek, lengtek, sodródtak a leveg?ben - nagyon ritkán szétpukkadtak, gyakran olyan magasra, messzire szálltak, hogy a türelmes bámuló sem tudhatta biztosan: ott, a pontocska még az, vagy pont sincs már, semmi sincs, csak beleképzelés." (Revolúció)

Kámán Balázs Agyrázkódásának lapjain bels? monológok örvénylenek. Ahogy Van Gogh szélben forgó, kozmikus göcsörtök nyomvonalát követ? szalmaszálaiból rajzolódik ki a címlapon az égbolt, úgy és annyiban válik láthatóvá a kötetben is a külvilág: egy-egy trauma szemüvegén keresztül. Az öregség, a magárahagyatottság, a rokkantság, elszakadás a családtól, a múltból feltör? emlékek: megannyi trauma. Vagy az elkent kérdések, a gyomorgörcs árán is fenntartott álságos hazugságok kínja gy?ri össze és rántja csomóba a világot, vagy a ráismerés, a leleplez?dés sokkja szárítja, égeti és fehéríti ki, mint egy túlexponált filmet.
    A kötet címét adó, s annak felét kitev? novella bonyolult építmény. A szerz? itt sem tör a mindentudó elbeszél? pozíciójára, aki szerinte a magyarázatok és leegyszer?sítések féligazságaival tenne csalárd módon rendet: ennél még a trauma zilált nyelve is igazabb. A Szakadék és a Sivatagi szavak alaphelyzetéb?l kiinduló Agyrázkódás bels? monológok összjátékából építkezik, felélesztve az ?s-borzongást: akikkel közértpénztárosok módjára csak percekre találkozunk, azoknak is megvan a maguk sok évtizedes élettörténete, sorsfordulatokkal, vágyakkal, kudarcokkal: minden találkozás olyan történetbe sz? bennünket, amelyet nem ismerünk. Titkos értelm? mondatrészek vagyunk a legkülönfélébb mondatokban, melyeket ne higgyünk a párbeszéd helyett puszta empátiával kikutathatónak.
    A Ha sürg?s, várjon! hetvenhárom éves öregasszonya hivatali sorban állással teszi hasznossá magát. A hat oldalon át húzódó nyitómondat egyszerre tabló, önigazolás és világértelmezés. A novella h?sn?je valóban h?sies: az öregkor kiszolgáltatottá tesz, a tömegközlekedés vessz?futás, idegenek szeme láttára folytatott szégyellnivaló ügyetlenkedés, beszáradva otthon üldögélni viszont lassú öngyilkosság. Ez a választás: vagy ölbe tett kézzel várni a halált vagy megállás nélkül tevékenykedni. Vagy a növekv? elszigetel?dés vagy a másokért folytatott önfeláldozás. Azt adni szeretteinknek, amib?l nekünk magunknak is érezhet?en egyre kevesebb van: id?t. Nekik, noha el?ttük az élet, több dolguk van, mint idejük, nekünk egyre kevesebb id?nk is egyre üresebb. Csontritkulás fenyeget, nehezen mozdulunk, a világ, mint a cselekvés tere, besz?kül. Az életet adminisztráló, s eközben fojtogató hivatal, ami másokat börtönre emlékeztet, ahol mások a tanácstalan, tétlen várakozásban a halál mozdulatlanságának rettenetét élik át, a halál felé közeled? asszonynak valóságos életadó forrás, második otthon. Ami a hivatalban boldoguláshoz elengedhetetlen - a türelmes várakozás -, a halál torkában: erény. A hivatal a halálra tanít: életer?s embereknek korai még a lecke, csak türelmetlenül dühöngenek, az öreged? testnek viszont, ha feladattá magasztosul a várakozás, olyan, mint a jótékony napsütés. Mintha csak a halál gondolatával barátkozna az asszony: "nem érdemes háborogni... én már alaposan kitanultam az egészet, förtelem ez úgy, ahogy van, de a magunkfajta mégis megszokja...". Amikor baleset éri és kórházba kerül, a kloroformszagban a kórházat is hivatali folyosók rendszereként érzékeli, ahol mint aktákat iktatják a betegeket, ahol a zárójelentés jelképezi a megszerzend? igazolást - az ügyek végs? elintézését pedig a halotti anyakönyvi kivonat. A halál viszi végbe, amire a hivatal, a maga tökéletlenségében, nem képes: a halál után az életb?l valóban csak annyi marad, amennyi adminisztrálható bel?le.
    A m?t?sn?ben a kötelességteljesítés eleven szobra csonkítja meg magát az ?rület logikája szerint: csupán nyilvánvalóvá teszi odakint is, ami eddig odabent zajlott. A munkájába temetkez?, azaz a munkájához nem szükséges képességeit, gondolatait, érzelmeit magáról lenyeseget? n? valójában semmi újat nem csinál: csak extrapolál. Elvégre mindenki szenved a küls? és bels? valóság feszültségét?l, és mindenki a maga módján keresi az enyhületet.
    A másik ösvény apafigurája például éjszaka riad fel. Szorongva néz körbe: rosszullétét, mely sokkal súlyosabb is lehetne, a felesége nem veszi észre. Az válik problémává, ami eddig a probléma megoldásával kecsegtetett: a felesége ugyanis vagy nem vette észre a n?ügyeit, vagy szemet hunyt fölöttük. Az asszony eddig életment? érzéketlensége - vagy közönnyé alakított fájdalma - veszedelmesen tökéletessé válik: akár a férje halálát is átaludná. A kínos modus vivendir?l ezúttal a gyanútlan férfi számára is kiderül, hogy valójában modus moriendi.
    Arra ébredni, hogy az életrendünk halálos, nem ígér gyors elalvást. Az apa eltökéli, hogy kirándulást szervez, majd az erdei séta alkalmával, aztán egy söröz?ben a hagymás rostélyos fölött a fiára testálja félrelépéseinek históriáját. A fiú a kiszámított "feln?tté avató" beszélgetésr?l hazatérve a titoktartás jegyében máris hazudni kényszerül feleségének, s beleborzong a halálos receptbe. Amit mond, persze tulajdonképpen igaz: apja a beszélgetéssel valóban halálfélelmén szeretett volna enyhíteni. De már saját feleségén, aki "az egész napi jó-meny szerep rangos alakítása után" némán várja a beszámolóját, de nem kérdez, már rajta is kiütközni látja a hullafoltokat. Hogy felesége éppúgy kész a hazugság elfogadására, a hazugságba való beletör?désre, mint az anyja. ? pedig a családi lélektan törvényei szerint apjához válik hasonlatossá, aki, mint mondja, már a söröz?ben "megállapította, hogy az orrom és az állam csakugyan olyan, mint az övé, és pontosan úgy fogok kopaszodni, ahogyan ?".
    Kínos lecke: nem a rosszindulatú gonoszság, hanem a kisszer? gyarlóságok teszik pokollá az életet. Túlontúl ismer?s történet: szeretnénk nem szerepelni benne. A fiú sem szeretne, de éjjel éppúgy felriad, mint az apja. ? azonban, apjával ellentétben, nem akarja, hogy felesége felébredjen arra, hogy rosszul van. A vécécsésze elé görbedve csak a félig megemésztett hagymás rostélyost lehet kihányni, az életet tönkretev? - mert megemészthetetlen - titkot nem.
A fiú a fürd?szoba éjszakai magányában arra is ráébred: az anyja végig tudta, hogy csalják. Valójában neki volt titka a férje el?tt és nem fordítva. Ez a titok pedig, ha lehet, még szörny?bb, mint amibe beavatták: nincs más mód nyugalomban élni, csak egy kitartóan és módszeresen ápolt, fenntartott hazugság árán. Apja attól rettegett, hogy a felesége valóban alszik, ?, szintén családapaként, attól retteg, hogy a felesége csak tetteti az alvást. "Nem alszik, csak lapít? Lehet, hogy a feln?ttek - minden normális feln?tt - a maguk módján, de minden körülmények között lapítanak, mert az élet másképpen nem viselhet? el?"
    Ha valóban csak az el?re megírt szerepek hiánytalan és hézagmentes kitöltésével válik akadálytalanul élhet?vé az élet, akkor talán nem is érdemes igazán életnek nevezni? A kamaszkor örök kérdésében persze mindjárt benne van az örök válasz is: nem. A kamaszkor a lázadásban találja meg az igaz magatartás kulcsát, ezért azt hiszi, a lázadónak mindjárt igaza is van, legalábbis a maga választotta példaképekt?l átvett igazság er?teljesebb és mélyebb, mint a konformitásé vagy beletör?désé.
    Élethazugság és él?halottság összefüggéseit kutatja a Galoppjaival ellentétben is, melyben megint csak az elbeszél? bels? monológját halljuk. Egy athéni repül?út képezi a novella keretét: az indulási oldalon felbukkan a tévésztárrá lett kamaszkori harcostárs, akivel valaha életüket adták volna egy eszméért - pontosabban Jan Palach módjára együtt lázadtak volna öngyilkos módon valami ellen.
    Ugyanazzal a géppel utaznak: a hajdani közösségb?l ennyi maradt.
    A lobogva képviselt igazság, melyben a kamasz még benne él, mert úgy érzi, meghaladja ?t, id?vel valódi méretére zsugorodik: immár nem világot teremt?, csak világban termett gondolat, egy a sok lehetséges eszme közül. A vereség vagy legalábbis veszteség ízét a világ cserében feltáruló gazdagsága segíthet elviselni: az árnyaltabb, differenciáltabb, arányosabb szemlélet nem semmisíti meg az el?z? életállapot igazságát, csak relativizálja, összefüggésekbe helyezi azt.
    Egy kamasz mindebben olcsó menteget?zésnél többet aligha lát. A novella f?h?se azonban már nem kamasz: mikor maga elé idézi hajdani barátja alakját, nem lázad, csak magában háborog. Bármennyire bizonygatja is magának, hogy - szemben tévésztárrá avanzsált barátjával - ? maradt az, aki volt, ez nem igaz. Maga is beismeri, hogy feln?tt, hogy a kor "lapossá idomította", hogy hiányoznak bel?le azok a "fortyogó indulatok", melyek egy "drámai szembesítéshez és összecsapáshoz" kellenének. Ahogy szakításuk sem volt szakítás, mert a nyolcvanas évek az elmeszesedett változatlanság felszíne alatt kínált csendben jövedelmez? kompromisszumokat: "nagyszabású döntések, tettek, megnyilatkozások, árulások (nagyszabásúak!) nem voltak már [...] így aztán katarzis sem". Saját lázadása is álságos lenne: a széksorok közt araszolva inkább kerüli egykori barátja pillantását. Hazug helyzet, de mindketten tisztában vannak vele: ha találkoznának, csak még hazugabb szavakra tellene t?lük.
    Az elvek, eszmék és eszmények fedezékében gyakorolt gátlástalanság kora azoknak kedvezett, akik az eszményekben csak széplelkek fantáziálását látták és minden ilyesmit csak ezer idéz?jelbe téve, tréfaként vagy praktikus hazugságként voltak képesek elviselni. Ami bizonyos alkatoknál még lelki önvédelemnek indult, mások számára kiindulóponttá vált, rendszerré szilárdult. A kés?kádárizmusban megizmosodott cinizmusnak remekül állt az a vak hedonizmus, melynek propagálására aztán jó pénzért nyomban el is szeg?dött. Divattá vált f?m?sorid?ben kiröhögni a szellem balekjait. Hiszen ha nincsenek elvek, nincs árulás sem. Ha nincsenek eszmények, elzülleni sem lehet. Ha kötelez? a magamutogatás, a lázadás csak visszahúzódás, elt?nés lehet. Egyetlen felismerhet? érték marad: a siker, melyet a népszer?ségb?l adódó jövedelem mér és igazol. Minden egyéb szubjektivitások egy helyben örvénylése.
    A Szakadék rokkant elbeszél?je tolókocsiból figyeli az úttest szélén kavargó szemetet, hulladékot: "meglapulnak, haladékért esengenek a dolgok", mondja. "szánom az úttesten hömpölyg? cafatot, szerves és szervetlen anyagok maradványait". Még egy tapogatózó pincebogarat is odaképzel, hogy szánalmát érzékletesebbé tegye: a félrehányt, kallódó tárgyakat sajnálatra méltó, eleven lényeknek mutatja. De ahogy a felemelked?, villanykörtével kivilágított liftszekrény mögött is csöndben halad lefelé bezsírozott pályáján a sötét ellensúly, úgy érezzük magunkban aláereszkedni a megsemmisülésnek azt a szorongató érzését, melyr?l másként talán nem is lehet beszélni.
    Ahogy a Revolúció (amelyben elvált szüleit évek munkájával, sorsfordulatokon át újra összeboronáló, s a szétszakítottságot ezzel orvosló fiatalember borotvával vágja fel ereit) a másik ember sorsának kiismerhetetlenségét és megmagyarázhatatlanságát vallja, a Fattyú f?orvosának története (melyben az egyébként emberséges és igazságos nagyapa egy teherbe ejtett n?vér életét összetör? fiatal orvos életét töri össze dühében két meggondolatlan szóval) a teljes mélységükben soha fel nem mérhet? élethelyzetek orvosolhatatlanságát példázza. "...az orvosnak nem szabad belemerülni a kételkedésbe", magyarázza L. professzor, "...nem bizony... csak hát nem határozhatjuk el, hogy kételked?k leszünk vagy éppen ki?zzük magunkból a kételynek még a csíráját is... a nagyapád meg hív? orvos volt, ahogy minden jó orvos az... abban hitt, hogy orvosolni kell... sok-sok évig az emberben fel sem vet?dik, hogy csakugyan kell-e... illetve hogy lehet-e orvosolni... vagy érdemes..."
    Kámán Balázs e kételyek és tanulságok nyomában inkább hallgat és meghallgat: "mégiscsak azért hallom az ?rpor-szitálást, a csillag-zsivajgást meg az éterben fúvó, piheg?, surranó csupa láthatatlan valaminek a csápolását, ujjongását és jajongását, mert most fül vagyok, minden létez? radarnál rafináltabb, fehér kerti székbe pottyantott fül", mondja. Aztán hozzátesz valamit: "s mert sötét van".

Szerző: Ács József

Liget Kiadó
Web: liget.grafium.hu