- Látszatra ugyanaz a lázas kamaszlány, akit a filmvászonról megismertünk. Érettség kérdése vajon, hogy közel negyed évszázados színészi karrier után áttért a rendezésre?

- Mindig érettebbnek éreztem magam a koromnál. Talán ez abból is adódik, hogy korán, alig 14 évesen kezdtem filmezni. Soha nem terveztem semmit a pályafutásommal kapcsolatban. Hagytam, hogy sodorjanak az események, a találkozások. Igaz, szerettem volna többre vinni, mint a szüleim, akik egész életükben güriztek, kétkezi munkát végeztek. A filmezés hamar éretté tett. Igazán soha nem ismertem a felh?tlen gyerekkort, túl korán feln?tté, kenyérkeres?vé váltam. Koraérett kamasz voltam, akinek az életéb?l kimaradtak a korának megfelel? tapasztalatok, élmények. Mindamellett fatalista vagyok, hiszem, hogy ennek így kellett történnie.

- Mégis: mi motiválta abban, hogy a kamera túloldalára álljon, és személyes, intim történetet meséljen el egy válás viszontagságairól?

- Szerettem volna megosztani másokkal a saját tapasztalataimat, történetemet. Szerelmesfilmet akartam készíteni érzelmi megalkuvások nélkül. A legtöbb film a szerelmet a kiteljesedés, az egymásra találás állapotában taglalja. Kevés film készül arról a fájdalmas folyamatról, átmenetr?l, amely a párkapcsolat felbomlásáról, a válásról szól. Nem titok, hogy a legszemélyesebb tapasztalataim indítottak ennek a lépésnek a megtételére. Mi történik akkor, amikor két er?s egyéniség között megszakad a kötelék? Amikor még érzik egymás hiányát, de tudják, hogy egyedül kell tovább folytatniuk. A szerelem, a házasság megannyi kérdést vet fel önmagunkkal kapcsolatban. Kik vagyunk, mit akarunk, mi tart össze minket, mi teszi elviselhetetlenné az együttélést, hol az a pont, amikor azt mondjuk, vége, holnaptól egyedül megyek tovább a megkezdett úton: Húsbavágó, lényegi kérdések ezek, amelyekkel többnyire már csak akkor szembesülünk, amikor kicsúszik a lábunk alól a talaj.

- Egyfajta terápiának is szánta a Beszélj a szerelemr?l!-t?

- Az alkotómunka már önmagában véve terápia. Óriási szerencsém, kiváltságom, hogy némi ismertségre, népszer?ségre tettem szert színészn?ként, s a filmjeim alapján a producerek bizalmat szavaztak nekem. Néhány éve már fejest ugrottam a rendezésbe egy rövidfilmmel, a Hajnali sötétséggel. Lényegében az ott szerzett tapasztalataimat b?vítettem az azóta megélt párkapcsolati élményeimmel. Csodálatos dolog a szerelemr?l beszélni, még akkor is, ha ez megannyi fájdalommal jár. Mindenekel?tt az vezérelt a rendezésben, hogy a szerelem egyszerre banális téma, másfel?l egyszeri és megismételhetetlen. Ahányan vagyunk, annyiféleképpen éljük meg.

- Rokonszenves a filmjében, hogy senki felett nem tör pálcát, nem áll sem a n?, sem a férfi oldalára?

- ...holott szívem szerint a n? oldalán állok. Egy férfi többnyire könnyebben veszi a kalapját, és surran ki az ajtón, mint egy n?. Minket, n?ket sok mindent?l visszatart az, hogy felel?sséggel tartozunk a gyerekeinkért.

- Nem titok, hogy ön is hasonló élethelyzetbe került egy tizenöt évig tartó párkapcsolat után. Jelenleg hol tart n?ként, színészn?ként?

- Köszönöm, jól vagyok, az újra magamra találás korszakában. Két gyermekemnek szüksége van rám, a szeretetemre, a közelségemre. Amióta anya lettem, jobban mérlegelem, milyen feladatokat vállalok el. A rendezésben az a csodálatos, hogy az önkifejezés szabadságával gazdagít. Mindazoknak az élményeknek, tapasztalatoknak a megosztásával, amelyek a személyiségemet formálták. Színészn?ként pedig változatlanul várom az újdonságokat.