Harsányi László, a Nemzeti Kulturális Alapprogram elnöke nyitó el?adásában a magyarországi helyzet aránytalanságairól beszélt. A kultúra fejlettebb, mint a gazdaság, de a kultúrafogyasztó középréteg jóval vékonyabb, mint például a nyugat-európai országokban. A kultúrafogyasztásban egyenl?tlenségek mutatkoznak életkori sajátosságok, iskolai végzettség, lakóhely és jövedelmi helyzet alapján. A helyi, vidéki kultúrára a pénztelenség, a maradékelv?ség és az ebb?l adódó politikai kiszolgáltatottság, valamint csekély érdekérvényesítési lehet?ség jellemz?.

Az elmúlt tíz évben kett?sség alakult ki: miközben a kultúra szórakoztató és digitális válfajai er?södnek, a hagyományosak kátyúba kerültek, elakadtak: az otthoni, de technikát igényl? (pl. videómagnó, számítógép) kultúrafogyasztás er?södött, az intézményi (színház, hangverseny) fokozatosan gyengül. Ez, tette hozzá Harsányi, annak az élménytársadalomnak a velejárója, amelyben manapság élünk.

Idézett egy statisztikát, amelyb?l kiderült, az elmúlt évben az emberek 51 százaléka volt könyvtárban, 38 százaléka m?vel?dési házban, 30 százaléka múzeumban illetve moziban, 23 százaléka színházban és 9 százaléka hangversenyen. Ám a számok csalókák: a budapestiek 3,4-szer több alkalommal voltak hangversenyen, 2,7-szer többször színházban és 2,6-szor többször moziban, mint a vidékiek - azaz kultúrafogyasztási szempontból (is) két Magyarország alakult ki.

Harsányi szerint a vidékieket ugyanolyan kulturálódási lehet?ségekhez kellene juttatni, mint a f?városiakat, hiszen nem veszíthetünk el további korosztályokat. Erre példaként idézte azt az adatot, hogy a jómódúak 18-szor gyakrabban mentek el múzeumba, mint a szegényebb rétegek tagjai. Hierarchia alakult ki a kultúrafogyasztásban, a lakosság 40 százaléka pedig passzív. A két Magyarország közötti különbség lassan, talán húsz év alatt kiegyenlít?dik - de ki tudja ezt kivárni? Els?dleges tennivaló tehát a kulturális marketing, az Internet (mint esélykiegyenlít? eszköz) és a m?vel?dési házak tevékenységének er?sítése.

Színház
Bálint András a színházi életr?l szólva, a meg?rzés fontosságáról beszélt, hiszen a színház is ezt teszi: értékeket ?riz, s legfontosabb feladata az uniós csatlakozás után az anyanyelv, a tradíciók óvása. Mint mondta, egyik szeme sír, a másik nevet, hiszen a színházak piaci helyzetét konjunktúra jellemzi, évente négymillió jegy kel el, a jegyeladás 1996 óta alig csökkent, és a jegyár - Európához viszonyítva - igazán olcsó. Ugyanakkor a négymillió jegyet sokkal kevesebben, az összlakosság 2-4 százaléka vásárolja meg, azaz ?k rendszeresen ellátogatnak színházba. A jegyár a bruttó havi átlagbér 1-2 százaléka, azaz drága.

A cenzúra megsz?nt és m?ködik az önkormányzati autonómia, de utóbbi néha teljesen független a szakmai érdekekt?l, és bizony nincs szakmai kontroll. Ebb?l is adódik az a jelenség, hogy az emberek legfeljebb akkor hallanak színházról, ha valami botrány van (elég csak a közelmúlt viharaira gondolnunk: Szeged, Sopron, Vidám Színpad). Ám miközben a tömegmédia csak a negatívumokról ír, virágzik a színikritika. Persze ennek is több olvasata van: az öt havilap példányszáma együttesen sem éri el a szépemlék? Film, Színház, Muzsikáét.

A Magyar Köztársaság az önkormányzati és központi forrásokon keresztül évente 15 milliárd forinttal támogatja a színházakat - vagyis minden eladott jegyet megfejel még 4000 forinttal. Ám ez a támogatás a rendszerváltás óta reálértékben 30 százalékkal csökkent. Ennek egyik folyománya, hogy "a színészek fizetése szégyenletesen alacsony, de hiszen úgyis az a közhit, hogy szerelemb?l játszanak". A direktor úgy látja, rohamosan tartunk a felé, hogy a színészeknek valami polgári foglalkozás után kell nézniük a megélhetés érdekében (hivatása színész, foglalkozása pincér).

Bálint szerint a színház intézményrendszer az eltelt évtizedben megszilárdult - talán túlságosan is, ironizált, hiszen ? maga is 18 éve igazgató ugyanabban a színházban... Kicsi a mozgás Budapesten belül, hát még Budapest és a vidéki városok között! A frissen végzettek mindenáron f?városi szerz?dést akarnak, mert tudják (legalábbis jelenleg ez az általános), hogy vidékr?l képtelenség visszajutni Budapestre. Így aztán a vidéki színházak saját stúdiókat állítanak föl az utánpótlás nevelésére, ennek következtében azonban a színészek egészséges körforgása végképp megsz?nik - noha a m?vészet lényege a változatosság.

Bálint András felpanaszolta, hogy Magyarországon nincs nemzetközi színházi fesztivál, amely felpezsdíthetné a szakmát, s hasonlóképpen nincsenek olcsón kibérelhet?, stúdiószer? kisszínházak a fiataloknak. A Nemzetit retrográd épületként jellemezte, azaz visszafelé mutat a 21. századból. Zárszóként Shakespeare-t idézte, aki úgy vélte, a színház tükröt tart a társadalomnak. Igen, bólintott Bálint, a magyarnak mindenképpen.

Táncm?vészet
A következ? el?adó Kis János, a Gy?ri Balett igazgatója volt, aki szerint - bár az utóbbi 12-13 évben az NKA és a Soros Alapítvány pályázatai révén örvendetesen kinyíltak a lehet?ségek a táncm?vészek el?tt - még mindig kevés a fiatalok mozgástere új produkciók létrehozására. Itt is megfigyelhet?, hogy mindenki Budapest felé tolong, hiszen vidéken elenyész? a közönség, a "felvev? piac" és a pénz. A vidéki színházakhoz betagozódott társulatoknak mintha nem is lenne szerencsés a sorsuk (ld. Szeged), ráadásul a balett-táncos pályája rövid, nincs ideje lobbizni a maga érdekében.

Budapesten a Trafón kívül a táncm?vészek a Nemzeti Táncszínházban mutatkozhatnak be, ez utóbbi ugyan technikailag nem igazán alkalmas erre, ám kényszermegoldásként el kellett fogadniuk. Kis kiemelte, hogy rendkívül fontos lenne a néptánckultúra támogatása, ki kellene harcolni, hogy vidéken is legyen lehet?ség bemutatókra és társulatok fenntartására, de az NKA támogatása kevés ehhez: a magyar táncm?vészetre mindössze 2 milliárd forintot szán az állam úgy, hogy abban benne van az önkormányzati támogatás is - Kis pedig azt szeretné, ha a táncm?vészek is európai módon élhetnének Magyarországon, mert így a tehetségesebbje diploma után azonnal külföldre szerz?dik.

Klasszikus zene
Batta András zenetörténész, a Zeneakadémia rektorhelyettese úgy látja, az elmúlt 10 évben drámai változás következett be a magyar zenekultúrában: megsz?ntek a korábban központosított, monolitikus jelleg? intézmények (Filharmónia, MR, MTV, Hungaroton), egyedül az Opera maradt meg er?sen támogatott állami intézménynek, de ez m?fajából adódóan óhatatlan: egy opera színpadra állítása rendkívül drága. A hangverseny-rendezés palettája összezsugorodott, hiszen nem áll már mögötte a Magyar Rádió, a Magyar Televízió, vagy a Hungaroton, mint államilag dotált lemezkiadó mecénásként. A pályázati rendszer inkább az avantgard és alternatív produkciók létrehozásának kedvez.

Harminc évvel ezel?tt egy pályakezd?nek sokkal nehezebb volt a dolga - idézte föl a múltat Batta - ha Magyarországon nem került be egy együttesbe, el kellett szeg?dnie külföldre. Ma, ha találékony, tud szerezni pénzt tervei megvalósításához. Na persze, replikázott azonnal magának Batta, számtalan olyan tehetséges komolyzenész van, aki nem kell?en találékony - a helyzet javításához jól képzett kulturális menedzserek kellenének.

A zenetudós az eltelt évtized kiemelked? jelenségének tartja a társaskörök szervez?dését országszerte a kultúrházakban (pl. Óbudai Társaskör), ezt gondolja a jöv? egyik nagy lehet?ségének. Már csak azért is, mert a pályázati struktúrából adódóan a nagy együttesek hegemóniája megsz?nt, szaporodnak a kamarazenekarok, ami változatosságot hoz a zenei életbe. Fájdalmasan hiányzik viszont, hogy a pályázati pénzekb?l képtelenek vagyunk megfizetni a nemzetközi sztárokat (mondjuk Béccsel ellentétben).

A sok kis produkcióból adódóan a zenei élet áttekinthetetlenné vált, egyfajta vezet? (guide) kellene. Az NKA fontos kérdése lehet, hogy a jöv?ben a kultúra bankjaként vagy a kultúra mecénásaként kíván-e funkcionálni. S azt is meg kell határozni, hogy az Európai Uniós csatlakozás után hogyan ?rizzük meg zenei identitásunkat, ugyanakkor miképpen fogunk konkurálni Béccsel, Grazzal a fizet?képes néz?kért. Batta végül a vidéki városok problémáját említette: egyrészt jó lenne, ha ki tudnák szolgálni a helyi igényeket, másrészt fennmaradásuk egyik záloga az lehet, ha profilt választanak maguknak: Sopron például lehetne a régizene központja, Kecskemét a zenepedagógiáé, Debrecen a kórusoké.

Információs társadalom
Dessewffy Tibor szociológus azzal nyitotta lendületes el?adását, hogy a kultúráról való beszélgetéseket szerinte az utóbbi évtizedben egyfajta melankólia lengi be, hiszen sok minden elt?nt az életünkb?l. Az információs technológia más helyzetben van: koszakváltást indukál, mindent radikálisan átalakít. Az új szerkezetben megváltozott a tér és id? fogalma, hiszen az internet kitágult terében a dolgokat real time, azaz lényegében azonnal éljük meg. Ezekben lenni vagy nem lenni - Dessewffy szerint ez itt a valódi kérdés Magyarország számára.

Az információs kor beköszöntével a kultúra is megváltozott: egyrészt már a televízió óriási változásokat hozott, de "kismiska" ahhoz képest, ahogy az internet át- és újragyúrja a kulturális közeget. Az új, ismeretlen terep meghódításának vágya, amit az információs technológia ébreszt, termékenyít?leg hathat az emberek kultúra iránti attit?djére. A digitalizáció segít a hagyományos kultúra reprodukálásában, konzerválásában (hiszen minden kulturális termék az id?ben és a térben állandóvá tehet?), kereshet?ségében, interaktivizálásában (emancipálja a befogadót), és konvergálásában (multimédia, hypertextualitás).

Az információs technológiákra olyannyira jellemz? nyitottság szerencsésen decentralizálja a közönséget, demokratizált tartalomszolgáltatást és decentrált hozzáférést biztosít a kultúrjavakhoz (esélykiegyenlítés!). A mobil kommunikáció tágítja az egyén mozgáslehet?ségét, az interoperabilitás pedig beláthatatlan hasznot hozhat (csak egy példa: egy kamarazenekar tagjai az Internet segítségével a világ bármely pontjáról egy id?ben tudnak zenélni - elvileg). A nemzetek Európájának nevezett új kontextusban a kisebbségek újradefiniálhatják magukat, új lehet?ségek nyílnak meg el?ttük. Különösen, hogy az Európai Unióban - a kommunikáció b?vülésével - szükségszer?en feler?södnek a kultúra szerepei, akárcsak a tudományos, a kognitív és a szolgáltató területeké.

Képz?m?vészet
P. Sz?cs Julianna irigyelte Dessewffy Tibort optimizmusáért, illetve hogy id?tlen id?vel és anyagtalan anyaggal foglalkozik. Az ? el?adásának címe ugyanis 10 év magány volt. P. Sz?cs a régi vicc analógiájával azt mondta, hogy a m?vészet helyzete az elmúlt 10-12 évet tekintve egy szóban összefoglalva jó. Feln?tt egy olyan generáció, amelyik már világjáró, korlátlanul válogathat a stílusokban, szabad és m?velt.

A m?vészet helyzete b?vebben kifejtve viszont nem jó: az állami beruházások emlékm?-koncepció szerint készülnek, a kisplasztika, a festészet a civil szféra megrendeléseit?l függ, a kísérleti/alternatív m?faj pedig szabadid?s tevékenységgé vált. Széthullott a Képz?m?vészeti Alap, a m?vésztelepek panganak, az állami megrendelések száma elenyész?, a pályát elhagyók száma n?.

A rendszerváltás után a kultúra rendszeréb?l nem lehetett kiiktatni a let?nt korok szerepl?it - akik mellett jóvátételi kitüntetéseknek és -kiállításoknak voltunk tanúi. A ´90-es évek közepét?l a képz?m?vészeti kritika rohamos sorvadásnak indult, számtalan kiállítás vált (és válik) visszhangtalanná. Az alternatív m?vészet közönsége atomizálódik, egyrészt mert ebben az ágban "unpraktisch" (nem gy?jthet?) alkotások születnek, másrészt mivel "enyhe balos stichtje van".

A televízió és az óriásposzterek árnyékában haldoklik a magyar plakátm?vészet, az országot elkerülik a nemzetközi kiállítások. Már a kultúrsznobizmusban sem lehet bízni, mondta keser?en P. Sz?cs, hiszen az értékítélet abszolút mér?jévé a néz?szám vált. Befejezésül a m?vészettörténész Esterházy Pétert idézte a kortárs magyar képz?m?vészet helyzetének összefoglalásához: jó, de nem reménytelen.

Iparm?vészet
Droppa Judit, az Iparm?vészeti Egyetem rektora ellehetetlenít?nek tartja, hogy az iparm?vészet a beskatulyázhatatlan alkotások gy?jt?kategóriájává vált. A képi világ jelent?sége ma már els?rend?. Ezzel ellentétben a vizuális eszközöket számos területen, például az oktatásban még mindig nem használják kell?képpen, s a médiából felénk áramló képek min?sége siralmas. A design nem ízesült a magyar kultúrába.

Droppa szerint - bár az állami támogatás elengedhetetlen - nem mindig a konkrét pénzadomány az igazi segítség, hanem gerjesztett akciókra, pályázatokra lenne szükség. Az iparm?vészetnek Magyarországon nincs olyan szakmai/kritikai háttére, mint a többi m?vészeti ágnak, így nem is tud ugyanolyan szintre kerülni. A fels?oktatásban 380 ezer diák vesz részt, ebb?l alig 2000 a m?vészhallgató - az Iparm?vészeti Egyetemen oktatottak száma nem éri el a százat.

A m?vészeti fels?oktatás megsínylette a kulturális és az oktatási minisztérium szétválását. A külföldi megjelenések szervezése rendkívül bonyolult, jóllehet a m?vészeti diákok pezsegni akarnak a világban, ez szükséges is látókörük kitágításához. Az iparm?vészetiseknek kapcsolatba kell kerülniük a mindennapi élettel, a szakmai alapok elsajátítása mellett "értelmiségi", azaz tágabb kulturális képzést igényelnek - de ez igencsak költséges. Ugyancsak a finanszírozástól függ, hogy a diákok nemzetközi kapcsolatokat építsenek ki, számukra létkérdés, hogy megismerjék ?ket.

Építészet
Bojár Iván András károsnak érzi, hogy az építészet, amely 1949-ig a kultusztárcához tartozott, ma hol itt, holott bukkan fel, nincs igazi miniszteriális képviselete. Sokáig az ipari miniszter felügyelte, beleszólt az agrártárca, de például a legutóbbi Ybl-díjat a belügyminiszter adta át. Pedig az építészet iránt a társadalomban nagy az érdekl?dés, ezt az is jelzi, hogy legalább 40 féle építészeti magazin kapható az újságárusoknál.

Az elmúlt tíz évben hiánypótló könyvek láttak napvilágot, alapkutatások valósultak meg, er?södött a regionális építészeti kultúra, fejl?dött a kritika. Jelent?s az ösztöndíj-rendszer, újraéledt az a múlt század harmincas éveiben (!) megsz?nt gyakorlat, hogy a diákok külföldre mehetnek tanulni. Ugyanakkor nincsenek Magyarországon nemzetközi konferenciák, workshopok, kiállítások is csak alig. A rendszerváltás idején 16 nagy építészeti tervgyár m?ködött, mára ezek megsz?ntek, és ami még rosszabb, archívumuk elt?nt.

Az építészet a társadalom ruhája: a kultúra els?dleges megjelenési formája. Ám az építészek helyzetét meghatározza, hogy Magyarországon kicsi a piac. Míg egy luxusépíthezés itthon 250 ezer forintos négyzetméterárat jelent, addig ez Németországban átszámítva egymillió. A megbízói kör, a középosztály hiányából fakadóan nincs nagyvonalú megbízás, ami m?vészi érték létrehozására adna alkalmat. Még az állami beruházások sem képesek erre! Az építészek tele vannak bizonytalansággal, reprezentációs problémákkal. Noha egyénileg komoly fejl?dést mutatnak, ez nem látszik a magyarországi városokon. A városfejlesztés egyébként sem áll össze érett koncepcióvá.

Nagy kérdés, hogy mi lesz a magyar építészekkel, ha az uniós csatlakozás után megjelennek a külföldi építészirodák. A mai kort Bojár a kiegyezés utánihoz hasonlította: 1867-et követ?en indultak azok a nagy építkezések, amelyek mindmáig meghatározzák a városképet. A 21. század eleje talán ugyanilyen fejlesztéseket hoz - de felkészültek-e erre a magyar építészek?

Filmm?vészet
Grunwalsky Ferenc szerint magyar néz? nélkül nem tudunk Európába menni. Az új filmtörvény meghozataláig azonban különleges helyzetben van a szakma. Grunwalsky hangsúlyozta, hogy els? lépésként a szakmának tisztáznia kell magát: három és fél éve bizonytalan a helyzete, s egyáltalán nem biztos, hogy egy új törvény lenne a kiút.

A filmm?vészetet nem lehet besorolni sehová, a finanszírozását tekintve sem. A törvényben az adományok, juttatások rendszerét kellene szabályozni. Ma Magyarországon a magas szinten folyó viták alatt hatalmi ?r tátong. Ez részben abból adódik, hogy a film ügye minimum hat minisztériumot érint. A legf?bb feladat az állami szerepvállalás mértékének tisztázása. Grunwalsky olyan testület létrehozását látja szükségesnek, amelyben "senki sem nyerheti túl magát", és minden viszony átlátható. A filmtörvény húzóer? is lehet a többi m?vészeti ágnak.

Grunwalsky úgy számolja, ahhoz, hogy a magyar film fogalmát létez?vé tegyük a fejekben, legalább kéthetente be kellene mutatni egyet (csak összehasonlításul: a külföldi filmekb?l hetente négyet-ötöt mutatnak be a forgalmazók). Többféle m?vészeti ágból (animáció, dokumentumfilm rövidfilm játékfilm, stb.) évi 23-24 film lenne az a keret, amit?l az iparág be tudna indulni. Dokumentumfilmeket már csak azért is kell készíteni, mert a magyar ember sajátossága, hogy csak több év elteltével reflektál saját magára.

Természetkép-ökokultúra
Persányi Miklós, a F?városi Állat- és Növénykert igazgatója utolsó felszólalóként szomorúan konstatálta, hogy a hallgatóság létszáma a kezdeti körülbelül 200-220 f?r?l a végére nagyjából negyvenre olvadt. Ennyire érdekli az embereket az ökokultúra... "Futottak még" kategória. Ez abból adódhat - vont párhuzamot Persányi -, hogy a filmhez hasonlóan az ökológiai gondolkodás sem része egyel?re a magyar kultúrának.

Kitaibel, Stein, Öveges, Lányi, Vida - a világ ismeri és számontartja a magyar tudósokat, Nobel-díjasaink közül csak egy a m?vészeti, a többi mind természettudós. A 21. század kultúrájának egyik f? területe Európában a természettudomány, az ökológiai kultúra. Ehhez képest Magyarországon ezeket a területeket a civil kurázsi mozgatja csupán, pénz nincs a fejlesztésükre, noha ember és természet kapcsolata az iparosodott környezet miatt még soha nem volt ennyire vészterhes.

A köztévében a természettudományi m?sorokat éppen a napokban számolják fel, de szerencsére vannak múzeumok, folyóiratok. 2001-ben a látogatók száma alapján a legnépszer?bb történelmi látványosságnak a Szent Korona, az Egri vár, a Közlekedési Múzeum, Ópusztaszer és a Terror Háza bizonyult, ámde az ország legnépszer?bb kulturális látványossága a F?városi Állat- és Növénykert volt, messze megel?zött minden mást.

Persányi a látogatottsági-támogatottsági anomália érzékeltetésére - kissé sarkítva - a vidéki állatkertek és vidéki színházak összefüggését hozta fel: el?bbiek átlagosan tízszer annyi érdekl?d?t vonzanak, mint az adott város színháza, de pénzügyi támogatottságuk átlagosan csak ötöde, tizede a teátrumokénak.

Persze rendkívül nehéz a kulturális értékek között különbséget tenni, fontossági sorrendet felállítani, de az ökokultúra helyzetén nem sokat javít, hogy az NKA kuratóriumának 150 tagja közül csupán négy a reálkultúrával kapcsolatos szakért? (orvos, geográfus), és az NKA kereteib?l alig 7 százalékot kap a reálkultúra - s?t, az alapprogram valóságos költségvetésében a természettudományra mindösszesen 1 százalék jut, hiszen ismeretterjesztés címszó alatt els?sorban különféle kiadványok kapnak támogatást.