A szerelem szimfóniája Barbara, a hegedűművész, és Martin, a karmester-zeneszerző története. Martin új szimfóniájának próbáján ismerkednek össze, röviddel később pedig elhagyják felnőtt gyerekeiket és régi - feltehetően kiüresedett - házasságaikat, s mindentől messze, a szív közelébe költöznek. Bőséges intimitást kapunk, diákszerelemhez hasonlatos hevületet, gazdag színű képvilággal párosítva - mégsem válik érzelgőssé a miliő.

Továbbmegyek, a rendező tapasztalata akkor sem engedi áthajolni a filmet túlzásokba, amikor a tengerentúlról a multiplexekbe szivárgó mai átlagosok (de még a kissé afölöttiek is) már rendre megtébolyodnának a hangulatfokozó elemek egymásra gyűrésétől. Amikor Martinról kiderül, hogy Alzheimer-kórban szenved, ahogy lassan-lassan utálatot gerjeszt (akarva vagy akaratlanul) a társában, ahogy leépülésében egyre inkább elveszíti minden emberségét, ahogy megerőszakolja az énvesztés metamorfózisa - mind túlzások és a tragédia egyébként is felesleges fokozása nélkül kapjuk.

A film alig pár helyszínének, mellékszereplőinek, mi több, a filmzenének szinte nincs súlya, Viveka Seldahl (Barbara Hartman) és Sven Wollter (Martin Fischer) tölt be minden részletet. Egy pillanatra sem tudtam nem hinni abban, hogy amit látok, az játék. Valóság az, gondoltam akkor, keserű-édes, ismerős-idegen valóság, amihez személyes közöm volt a moziszékben ülve. Ezt pedig a pontos és lózungmentes rendezés, és a 2001-es Karlovy Vary fesztivál legjobb színészként és színésznőként jutalmazott párosa Viveka Seldahl és Sven Wollter nyújtja nekünk.

Tehát nehéz bármit is hozzátenni ehhez az egyszerű, de magával ragadó darabhoz. Egész egyszerűen meg kell nézni, és megélni, hogy a film végére szorosabban fogjuk a kedvesünk kezét. Megéri.

http://www.port.hu/europafilmhet/filmek.html