Udvaros Dorottya
A mű színtere Velence, az időpont 1871, a téma az állami megrendelés a keresztényeknek a törökök feletti győzedelmét dicsőítő lepantói csata megfestére. A magát felvilágosultnak látó despota velencei dózse ezúttal azonban nem Tizianót kéri fel, hanem az öntörvényű, elhanyagoltságában és kényszerűen férfias allűrjeivel együtt is minden mozdulatában és gesztusában nőnemű festőt, magyar színpadon Udvaros Dorottyát. S nem is az Elégia a Lepantói-csata emlékére című festmény készül el ilyetén módon, hanem egy olyan kép, amely háborús borzalmakat, eltorzult emberi arcokat, megcsonkított testrészeket, tengeri csatát ábrázol.

Udvaros Dorottya és
Gálffi László

A rendező, Mácsai Pál talán az egyetlen hiteles megoldást választja, és nem mutatja meg a művet. Csak a művésznő és modelljei párbeszédének lehetünk tanúi. Beszélgetőtársai koldusok, az orvosi csodának számító, nyitott beleit mutogató túlélő katona, valamint a dózse héroszi igénnyel fellépő, ugyanakkor egyfolytában keze finomságát ecsetelő öccse. Megjelenik a színen a dózse, a szerelmi kalandorként a festőnő nagy riválisának számító kritikusnő, és Velence joviális festője, a méltatlan szerető. Igazi karakterek.

Gálffi László a szépért mint olyanért általában, de különösen saját zakójáért rajongó dózse, akinek inog a hatalma, aki gyáva, aki az első egyházi nyomásra bebörtönözteti az autonóm művészt, de akinek valahol legbelül azért mégis van érzéke a minőséghez - mind a felkérés odaítélésekor, mind a tanácsadó és szerető megválasztásakor. Kerekes Viktóriának késő reneszánsz ruhakölteményével, a kellően csípő, intellektuális és hideg modor megválasztásával könnyebb a helyzete. Egyben kisebb a játéka és a játéktere.

A nőként vagy ideológiailag riválisnak tekintett, de minőségérzék birtokában művészként elismert festőnő viszi az előadást. A szerelmestől az elvei mellett minden körülmények között kiálló emberen át a humorát és szókimondását a teljes megalázottságban is megőrző nőig mindent kell tudnia a szereplőnek - és mindent tud Udvaros Dorottya. A darabbeli kritikusnő a végén kicsit segít neki. Elmondja őszinte véleményét a „nagy mű” megfestésére másodjára felkért szerető alkotásáról. Több kellett volna a sárgából? Vagy a pirosból? Vagy a kettő elegyéből? Sok lett a narancssárgából - is.

Az esztéta hozatja ki a börtönből a művészt: mai szakzsargonnal önnön fontosságát hangsúlyozandó megideologizálja a heroizmust. Kiállítják a festményt, a túlélő orvosi csoda tárlatot vezet a kritikusnő szavaival, elsöprő a siker. A festő szinte összeomlik. Aztán ott marad egy percre egyedül a teremben, és meglátja, ahogy él és dolgozik a mű.

www.madachkamara.hu

Howard Barker:
Jelenetek egy kivégzésből

Honti György, Pikali Gerda és
Udvaros Dorottya

Rendezte: Mácsai Pál. Fordította: Julián Ria. Díszlet-jelmez: Füzér Anni. Zene: Melis László Versek: Váradi Szabolcs. Dramaturg: Guelmino Sándor.
Anna Galactia, velencei festőnő: Udvaros Dorottya
Carpeta, velencei festő: Rátóti Zoltán
Urgentino, a velencei dózse: Gálffi László
Suffici, tengernagy: Dunai Tamás
Ostensibile, püspök: Végvári Tamás
Rivera, kritikusnő: Kerekes Viktória
Supporta, Galactia lánya: Pikali Gerda
Prodo, ember nyílvesszővel a fejében: Szűcs Gábor
Sordo, velencei festő: Lesznek Tibor
Kórus: munkások, matrózok, hivatalos személy, apáca, börtönőr,
Ember a szomszéd cellából: Bíró Kriszta, Crespo Rodrigo, Honti György