„Mindenekelőtt egy vallomással tartozom - kezdte beszédét Kertész Imre - …amióta repülőgépre szálltam, hogy itt, Stockholmban átvegyem az ez évi irodalmi Nobel-díjat, szakadatlanul egy szenvtelen megfigyelő szúrós tekintetét érzem a hátamon…. S ebben az ünnepi pillanatban inkább e hűvös megfigyelővel, semmint az egyszeriben világszerte olvasott íróval érzem magam azonosnak.” A magas kitüntetés, a mű és élete között érzett feszültséget, bizonytalanságot Kertész a következővel magyarázta: „…talán túl sokáig éltem diktatúrában, hogy szert tehettem volna némi irodalmi öntudatra.”

Az írást személyes magánügyének mondó író föltette a Jean-Paul Sartre által már feltett kérdést, hogy „kinek írunk?” Kertész erről így vall: „Végeredményben nem kérdezhet meg (ti. az író) minden egyes embert…csakis abból indulhat ki, hogy ő milyennek képzeli ezt a bizonyos közönséget, hogy ő miféle igényeket tulajdonít neki….kinek ír tehát az író? A válasz nyilvánvaló: önmagának.” Ezekután magáról írásművészetéről, és a „Heuréka”-gondolatról beszélt az író.

„Nem célszerűségből kezdtem írni, és amit írtam, senkinek sem szólt. Ha írásomnak volt valami megfogalmazható célja, akkor ez a tárgyhoz való formai és nyelvi hűségből állt, semmi másból.” A kudarc című regényében már megörökített egzisztenciális föleszmélést tekintette íróvá válásának egyik fontos lépcsőfokának: „Itt, ezen a folyosón (ti. egy hivatali épület folyosója) egyetlen perc alatt megértettem az önfeladás mámorát, a tömegbe való beleveszés részeg gyönyörét…valami fizikai erő tolt, és húzott a sorok közé.”

A Sorstalanság születéséről, a „gulyáskommunizmusnak” becézett szocialista korban született érzéseiről, töprengéseiről is beszélt Kertész Imre:  „…az ember vagy végleg feladta a küzdelmet, vagy rátalált a kacskaringós ösvényekre, amelyek a belső szabadságához vezettek…fel kellett ismernem, hogy a totalitarizmus logikáját nyögő embert egy másik totalitarizmusban ábrázolom…” Az író őszinte vallomásában a világ elé tárta gondolatát: „…felmérve akkori helyzetemet, nem tudom, hogy Nyugaton, egy szabad társadalomban, képes lettem volna-e megírni ugyanazt a regényt, amelyet ma Sorstalanság címen ismer a világ…nem, bizonyára másra törekedtem volna.”

A Sorstalanságban szerkesztési elvként követett linearitást életelvként Dachauban tette magáévá: „Így haladtam lépésről lépésre, a megismerések lineáris útján…hamar beláttam, hogy engem korántsem az érdekel, hogy kinek írok, és az sem, hogy miért írok. Egyetlen kérdés érdekel csupán: mi dolgom még egyáltalán az irodalommal.” Kertész Imre irodalmi-, és egyéb tekintetben is átléphetetlen határvonalnak nevezte a haláltábort: „Ha Auschwitzról írunk, tudnunk kell, hogy Auschwitz - egy bizonyos értelemben legalábbis - felfüggesztette az irodalmat… Auschwitz óta semmi sem történt, ami Auschwitzot megcáfolta volna. A Holocaust az én írásaimban sosem tudott múlt időben megjelenni.”

A Holocaustról személyes tapasztalatokat őrző, azokról regényeiben be is számoló író így vall a Pilinszky által botránynak nevezett népirtásról : „A Holocaustban én az emberi állapotot ismertem fel, a nagy kaland végállomását, ahová kétezer éves etikai és morális kultúrája után az európai ember eljutott.”

A megrázó és mélyenszántó gondolatokat felvonultató beszédet Kertész egy  történet ismertetésével és az ebből levont tanulságokkal zárta. Az író a buchenwaldi emlékhely igazgatójának a leveléről emlékezett meg, amelyben megküldték számára, a négyezer-kilencszázhuszonegyes fogoly számára a haláltáborban 1945. február 18-án készült napi jelentést. Ebben Kertész Imre zsidó gyári munkás halála olvasható… Magyarország első irodalmi Nobel-díjasa ezt így értelmezte: „Egyszer meghaltam már tehát, azért, hogy élnem lehessen -s talán ez az én igaz történetem. Ha így van akkor én ebből a gyermekhalálból született művet a sok millió halottnak ajánlom, s mindazoknak, akik e halottakra még emlékeznek.”

Kertész Imre: Heuréka! - a stockholmi beszéd- Élet és Irodalom 2002. december 8.

A beszéd teljes szövege magyarul is olvasható a http://www.nobel.se honlapon

A beszéd már könyv alakban is megvásárolható Kertész Imre: A stockholmi beszéd címmel,  Magvető kiadó 2002. (puha fedéllel és vászonkötésben is, az előbbi 700, az utóbbi 1200 forintért)

Ha szeretné megvásárolni a könyvet, kattintson ide: http://www.fo.hu