A pusztai gyermek, az 1918-19 történéseit átélő fiatalember, a párisi létben elmerülő ifjú, a népies fordulatot végrehajtó költő, a szociográfus, a Petőfi Sándor életéről könyvet író ”utód”, majd a Beatrice apródjait megíró idős író történelemhez való viszonyáról, a nemzedéktársakkal szembenálló, vagy éppen velük egyező látásmódjáról, szerepvállalásairól ad képet esszéjében a szerző.
„Noha pályájának egészét meghatározta a pályatársai által is átélt történelem – írja Füzi –, a történelemhez való viszonya egészen más volt, mint nemzedéktársaié. Nemzedéktársai…átélték, megélték, elszenvedték a történelmet…Illyés pedig mindig a nemzeti közösségéhez kapcsolódó nézőpontból nézte a világot, s alárendelte magát a vélt vagy valós történelmi érdekeknek.”
Ezek a vélt vagy valós történelmi érdekek aztán a cikk szerzője szerint gondolkodási sémákban, szerepekben öltöttek testet: „A különböző szerepek – közöttük természetesen a felvállalt, s nem csupán reá erőltetett szerepek – alóli menekülés hajlama máskor is megfigyelhető volt Illyés Gyula pályáján…sokszor érezte a váltás, a menekülés kényszerét. Volt, hogy valóban ki akart lépni addigi gondolkodása keretei közül, volt, hogy kívülről akarták ezt rákényszeríteni, mint például 1956 után.”
A Cs. Szabó László által megfogalmazott kettősséggel –a „hol kétségbeesetten, hol szelíd iróniával, egyszer mint lovagi, máskor, mint póri költőként” – alkotó Illyést az írás szerzője Németh Lászlóval állítja szembe. Füzi kifejti, hogy míg Németh László a külső világ történéseit a maga világába építette, s vallomásos író lett, addig Illyés Gyula: „a történelembe nőtt bele, írói-költői világát a történetiségnek rendelte alá, s az egyéniség parancsai ebben a világban alárendelődtek a közösség tagjaként megélt történetiségnek.”
Illyésék nemzedékének „történetírójának”, a már említett Cs. Szabó Lászlónak a sorait említi a költő jellemzésénél Füzi László is, hiszen ennél kifejezőbbet, találóbbat aligha lehet írni: „mindinkább úgy hat, mint egy romantikus hős és démonikus hasonmása; a modern magyar költészetben ő Kodály, a nemzet szimbolikus énektanára, akire rá-ráreccsent disszonáns, vad humorával Bartók: másik énje, a félelmesebb.”
Illyés Gyula sok vitát és álvitát kiváltó életművének mai léte ellentmondásokkal tarkított, Füzi szerint: „valójában a történelemhez való erős kötődés és a történelmiségen keresztül a művekre rárakódó különböző viták…politikai rétegződések teszik nehezen megközelíthetővé Illyés műveit.” És talán a legnagyobb próbatétele ennek az életműnek még hátravan, hiszen –ahogy a cikkíró is fogalmaz – előbb-utóbb a történeti jellegű gondolkodás elhalványulásának vagy éppen megszűntének következményeivel is szembe kell néznie.
Füzi László: „A jelent is állandóan történelmileg kell élnünk”, A száz éve született Illyés Gyuláról
(Élet és Irodalom, 2002. november 1. 12-13. oldal)
Kapcsolódó link: www.es.hu