"Olvassatok Tolnai Ottót!" kiáltássál kászálódik be éppen a kirakatból Ficsku Pál, amikor megérkezem. Dél van, kint esik. Az időpont kevés, az időjárás egy kicsit több érdeklődőt valószínűsít. A szokott sarokban az asztaloknál tízen, ha ülnek. A boltban annyian vannak, mint máskor. Közülük sokan lépnek közelebb a polcoktól. Bele-bele hallgatnak a felolvasásokba, majd böngésznek tovább.
Az ismerősök megörülnek egymásnak, a "Hogy vagyunk?, Csinos vagy most is!" párbeszédek csak a szünetekben erősödnek fel. Egyébként muszáj csendben lenni, mert a benti hangosítást könnyen elnyomja a pénztárgép és a jövés-menés.
Közben már Tóth Krisztina verseit olvassa fel Boldizsár Ildikó. A hangosító pultnál egy lila zakós technikus ritkán mozdul, csak a bajszát rángatja rendületlen. Akkor csillan csak fel a szeme, amikor az Óda az ötvenes férfiakhoz következik. Hunyorít picit a kollégájának: figyelj, ezek mi vagyunk! Ám amikor a versből a hulló hajszálak, korpa, és írógép elegye hallik ki, keserűen legyint. Nem, ezek sem mi vagyunk!
Feltűnés nélkül szedelőzködhetem, már csak hárman ülünk bent.
Kint az utcán sem sokkal jobb a helyzet. Hallatszik, csak nem eléggé. Persze nem a hangerőt keveslem. Bár a szomszéd kirakatban Kertész Imre fotói és könyvei még frissen tartják a Nobel-díj körüli eufóriát, Boldizsár Ildikó hangjára csak néhányan állnak meg. Pedig rutinosan szemmel tartja az utcát is, és ha van kinek, akkor kifelé olvas. Azért gyanítom, a délutáni programon többen lesznek.
Négy órától Parti Nagy Lajos Bodor Ádámtól, fél öttől Esterházy Péter Kovács András Ferenctől, öt órától Térey János Tandori Dezsőtől olvas fel.