Civilizációnk egyik legérdekesebb szakaszába
nyerhetünk betekintést Mika Waltari segítségével. Ráadásul néha „véletlenül” a korszak legizgalmasabb döntéseinek, eseményeinek lehetünk szem-, és fültanúi, bár a szerzőnek nem történelemírás a célja. Waltari regényeiben általában egy kitalált személy életét mutatja be, így nem meglepő, hogy ezúttal is egyes szám első személyben beszéli el a történetet. A kitalált személy kitalált története viszont hitelesen illeszkedik a tankönyvekből is ismert történelembe. Az emberiség ellenségeit olvasva végigkísérünk egy kalandos életutat és megismerkedünk a korabeli vallások (keresztre)feszítő problémáival, miközben még azon is törhetjük a fejünket, hogy hol végződik a valóság és honnan kezdődik a „mese”. Időmilliomosok és lottómilliárdosok utána is nézhetnek egy-egy személy vagy esemény hitelességének. Ott voltak - vagy legalább ott lehettek - azok a lovagok, szenátorok, consulok, bibliai személyek, vagy azok a (leendő) császárok, ahová írónk időben és térben helyezi őket?
Főhősünk (szerencsére) kellemesen cinikus,
elegendő humorérzékkel áldották meg az istenek. Ahhoz képest, hogy római, még csak nem is túl pökhendi. Gyermekinek tűnő naivitását kortársai (s talán az olvasók) azonban nem mindig veszik be. Pedig olyan természetesen (szinte már cinikusan?!) meséli, hogy mint vesz részt a körülmények ártatlan áldozataként egy összeesküvésben, majd annak leleplezésében, vagy akár egy zaftos tömegmészárlásban. Viszont őszintének tűnnek csalódásai, amikor nők használják fel őt (akár csak apját…) hatalmi játékaikban.
Főszereplőnk hóbortos atyjának
Mika Waltari
ifjúkori levelezésére egy bizonyos római úrhölggyel többször is találunk utalást Az emberiség ellenségei olvasása közben. Jelentem, a levelezést sikerrel elfogták és Az ország titka című könyvben olvasható. Elég az első levelét elolvasni, s meg se lepődünk azon, hogy - rengeteg minden más mellett - Waltari fiatalkorában útikönyveket, krimiket és bizony horror regényeket is írt. Az emberiség ellenségeiben is olvashatunk ezrek véres kivégzéséről, de Az ország titkában a keresztre feszítés csínyjait-binyjait taglaló három-négy oldal Stephen Kingnek is dicsőségére válna. Szerzőnk „védelmében” annyit hadd jegyezzünk meg, hogy a puszta valóságot tárja elénk, nem kifelejtve annak fájdalmas, kegyetlen részeit sem. Szerző ehelyütt bevallja férfiasan, hogy a nagy finn klasszikus e tekintetben megmutatkozó realizmusát rongyolt idegzete miatt időnként átlapozta. Így aztán következő mondata: „Nem kell megijedni, gyengébb idegzetűek is nyugodtan elolvashatják a könyv(ek)et, maximum átlapoznak egy-két oldalt…” empirikus tapasztalaton alapul.
Jó kétezer évvel ezelőtt
játszódik Az ország titka, bibliai tájak elevenednek meg lapjain, miközben megismerkedünk az evangéliumi történetek szereplőivel. Az emberiség ellenségei kicsit későbbi időkbe, a Kr. u. első század második felébe visz, elsőként az agg Claudius császárt, majd a zavarodott Nerót ismerjük meg, de átélhetjük a „négy császár évét” és találkozunk Vespasianusszal és fiával az ifjú Titusszal. Bepillantást nyerhetünk az éppen világbirodalommá váló városállam politikai életébe, hatalmi játékaiba, ármánykodásaiba. Kapzsiság, hiúság, törtetés, karrier, rasszizmus… lehet, hogy tényleg nincs új a nap alatt?
Mika Waltari:
Az emberiség ellenségei. Európa Könyvkiadó, Bp., 2001.
Az ország titka. Európa Könyvkiadó, Bp., 1984.