Az Ernst Múzeum bejáratánál, még a földszinten plakátok fogadják a látogatót: Váli Dezső korábbi kiállításainak egykori hirdetői, nagyjából az elmúlt harminc évből. Persze mindegyik más. És közben meg valahogy mégis mind egyformák: ugyanazok a színek (ugyanaz a fekete-fehérség), ugyanazok a betűk, ugyanaz a grafikai elrendezés. Már itt látszik, hogy Váli Dezső (hiszen a plakátok egyformaságában is teljesen nyilvánvalóan az ő keze van benne) mennyire szereti az azonosságot. Nem, hangsúlyozottan nem az egyhangúságot, hanem a biztonságot adó azonosságot. Hiszen azt is tudni lehet róla, hogy a mindennapjai is pontosan azonos időbeosztás szerint, mondhatni rítusszerűen zajlanak. Mint ahogy a mostani kiállítás (sorozat, hiszen a tárlat Budapest után Kaposváron, Győrben és Kecskeméten is látható lesz jövő tavaszig) katalógusában is ott áll az otthoni telefon-elérhetősége mellett, hogy ez a szám „délután 2 - ˝ 5 között nem működik, mert alszom”. Reggelenként a Lukácsban úszik (erről is van egy külön plakát); még a legjobb ezerkétszázas idejét is megtudhatjuk (és az bizony nem is olyan rossz).

Aztán felmegy az ember a lépcsőn (szerencsés esetben a délutáni nap fényében ragyog a Rippl-Rónai-ablak), és ott vannak a képek, a Váli-képek, szép, alapos válogatás az elmúlt több mint három (ha alkotójukhoz illően precízek akarunk lenni, mondjuk három egész egyharmad) évtized terméséből. Szépen, sorban.

Az első két benyílóban a hatvanas évek végi, hetvenes évek elejei munkáktól - köztük a hatalmas méretű Nagy keresztút tagolt, sötét foltjaitól, vagy a Majd befejezi a hálás utókor némi világos színekkel „kitöltött” finomvonalú rajzától - nagyjából a nyolcvanas évek elején készült alkotásokig. És bár ezek a jórészt absztrakt munkák - különösen a későbbi „sorozatok” ismeretében - még „többfélék”, azért már itt is érződik, hogy Váli mennyire szereti az azonos színvilágú, kompozíciójú, dinamikájú (sőt, egyre inkább azonos méretű és azonos keretű) képeket.

A hátsó teremben aztán, ahol a már a nyolcvanas években készült Régi zsidó temetők sorozatból láthatunk válogatást, már a témától a megfogalmazáson át a motívumok szín- és formavilágáig rendre vissza-visszaköszönnek a képek alkotóelemei. Váli itt már valóban szinte „monomániásan” ismétli képről képre az egyszer megtalált látványt, miközben persze minden egyes munkájába belelopja - leginkább a színek finom változásaival - az egyéni hangulatot.

Az utcai front nagytermében aztán még inkább felerősödik ez az érzés: itt (és egyébként a legnagyobb számban) az utóbbi másfél évtizedben született műterem-képek sokféleképpen különböző „egyformasága” keríti be, és egyben varázsolja el a látogatót. Az „ecset által homályosan”, kevés, tompa színnel, elmosódó foltokkal láttatott, szinte üres, sőt legtöbbször sivár enteriőrök ugyanis mégis kivétel nélkül valami nagyon szeretnivaló érzést közvetítenek; a Válihoz illő tökéletesen letisztult egyszerűséggel talán csak azt lehetne mondani róluk: egészen egyszerűen nagyon jó nézni őket. Ráadásul ezúttal a valóságban, és nem „csak” az Interneten, ahol amúgy bármikor megtekinthetőek. Az egész eddig Váli-életművel együtt, képestől, naplóstól, kritikástól és úszásidőstől.

A tárlat október 9-ig megtekinthető az Ernst Múzeumban.

Váli Dezső honlapja:www.vali.c3.hu.
Kapcsolódó írásunk.