Nagy divatházak és filmsztárok megállapodást szoktak kötni, hogy a valamely ünnepi fesztiválmegnyitóra kölcsönadott ruhából csak egyetlen példány készül, és a pompás toalett később sem lehet akárkié. Elvégre amit Sharon Stone viselt, az kiábrándítóan nézne ki Mrs. XY-on. Egy repertoáropera azonban nem járhat el a produkcióival hasonlóképp, a premier szereposztást kénytelen megkettőzni, hiszen betegség miatt előadás nem maradhat el. Foglalkoztatási okokból gyakran még harmadik, olykor negyedik szereplőgarnitúrát is bevetnek.

Az elővigyázatosság és a pedagógia egyaránt szerepet játszott abban, hogy a Magyar Állami Operaház idei első bemutatóját, Verdi Macbethjét is hármas felállásban játssza. Az októberi előadássorozat zárásaképp mutatkozott be (szombaton) a zenedráma női főszerepében Rálik Szilvia. A fiatal, remek megjelenésű szoprán ma a hazai operajátszás favoritja - e fogalom minden előnyével és hátrányával együtt. Tavaly a Szegedi Nemzeti Színházban, ahol karrierje elindult, Szokolay Sándor Vérnász című művében a Menyasszonyt játszotta. Majd Budapesten a Falstaff Alice Fordjaként mutatkozott be, a Tavaszi Fesztiválon pedig Poulenc A karmeliták beszélgetései című kompozíciójának Mere Marie-ját énekelte, meglepően biztos stílusérzékkel, átszellemülten.

Jó benyomásokat keltett a Vérnászban is - látszott, hogy egy koncepciózus rendező (Kovalik Balázs) vezetésével intenzív színpadi jelenlétre képes. A Falstaff Alice-a nem volt ilyen elmélyült alakítás. Zenei téren a Poulenc szólam mutatta meg legjobban felkészültségét, ambícióit. Ám meglepetést keltett, hogy rábízták, és ő elvállalta a Lady Macbeth szerepét. Igaz, Rálik szopránja erőteljesen szól, könnyedén áténekli a vastagabb hangszerelésű részeket is, de a hang világosabb és karcsúbb, mint ahogy azt a hősnő zenei karaktere kívánja.

Rálik Szilvia
Rálik maga is tanított hangképzést, tehát "óvatos duhaj", nem erőltet sötét tónusokat a mélyebb regiszterben, és okosan gazdálkodik az energiájával. A szerepformálásba belead "apait-anyait", mégsem tigris, csupán vadmacska - ez csak részben kor és gyakorlat kérdése, inkább alkati sajátosság. A múló évek és a gyakorlat később rácáfolhat erre az állításra. Addig azonban a színháznak az a dolga, hogy megóvja az énekesnőt a fölösleges túlterheléstől.

Várnai Péter, a Magyar Hírlap jó emlékezetű kritikusa a hatvanas-hetvenes években nem szűnt meg ostorozni az Operát: felelőtlenség, hogy a lírai szoprán adottságú Tokody Ilonára drámai szerepeket osztanak. Tokody pályája csúcsán már elég bölcs volt, hogy fölismerje saját korlátait. Megjegyzendő: egyazon, Berdál Valéria nevéhez kötődő szegedi műhelyben nevelkedett mindkét énekesnő.
A címszerepet Massányi Viktorra bízták, ez a hangszínt és a játékkészséget tekintve is tévedésnek bizonyult. Banquo jelmezét Kováts Kolos meglehetősen kedvetlenül viselte, Macdufföt Csák József szólaltatta meg. Kicsi, de jelentős szerepben, Malcolmként lépett színre Kovácsházi István. Megjelenésekor fölszikrázott az a feszültség, amelynek jelen kell lennie Henning Brokchaus elképzelésében.

A német rendező koncepciója nem aktualizálja a hatalom mániákusainak drámáját, és nem helyezi konkrét környezetbe sem. De nem is emeli olyan vízióvá, amely bonyolult képzettársításokat követelne. A Macbethnek, mint operának ez a verzió egyik működőképes változata, ha elég odaadással és stilizációval közelítenek hozzá. Hiszen a zenei anyag szerkezete a változás stációját jelzi. Megmarad a kórus (az Operaház énekkara az átlagosnál jobban készült föl az előadásra), az arctalan, de erőt képviselő sokaság fontos funkciója.

A hősök már nem valamilyen ismert operaszínpadi típust idéznek, mindegyiküknek más a végzete. Erkölcs és erkölcstelenség, hűség és árulás dimenziói között mozognak, Jozef Svoboda elmosódott kontúrú színpadképei, Naná Cecchi többjelentésű ruhái jelölik ki számukra a lehetőségek terét. Távoli századok, messzi kultúrák rétegződnek egymásra - érdemes őket újra felfedezni.


http://www.opera.hu/site.php?page=darab2&k=bemutato&id=5