Szülők és gyerekeik mind látni akarták, ki is az, aki verseivel és meséivel elrepíthet Csodaországba. Ízes nyelvezetével lopva csempészi a kicsi fejekbe a színes gondolatokat, a tiszta, szép magyar nyelvet. Öröm volt nézni, hogy a Mátrix és a Pokémon generációja milyen felszabadultan viselkedett: a bátrabbak kérdeztek és verseket mondtak a költőnek. Sándor bácsi pedig törődött a visszahúzódó társaikkal is. Az iskolában tanult verseket együtt skandálta velük, így bírta szóra kivétel nélkül mindegyiküket.
Az ilyen élmény meghatározó marad a gyerek számára. Talán holnap még nem beszél róla, de majd olvasás órán, amikor a November című vers végén viszontlátja Kányádi Sándor nevét, hirtelen feloldódik. Az ismerős név, a személyes emlék, a kedves hang, az anyu, aki mögötte állt és biztatta, majd mind eszébe jut. Talán ez lesz az a pillanat, amikor elmúlik az iskolához fűződő görcsös, feszült hangulat, a stressz, és a nebuló közel kerül az irodalomhoz - és így a tanuláshoz.
Kányádi Sándor legújabb mesegyűjteménye, a Meddig ér a rigófütty a találkozó végére elfogy a polcokról. Nem csoda. Amíg a kicsik verseltek, beszélgettek, addig szüleik bele-belelapozgattak a műbe. Olyan történeteket találtak benne, amelyektől ők sem válnának meg szívesen. Gyermekkoruk kedvenc magyar népmeséinek igazságos és talpraesett hősei köszönnek vissza a sorok közül, tiszta, színes köntösben. A szavak ritmusa, a mondatok dallama és a magánhanzók hangulata megkönnyíti és élvezetessé teszi az olvasást a gyerekek számára.
A déli órákra a már minden bizonnyal korgó gyomrú gyerkőcök meglepő türelemmel és mozdulatlansággal várták ki sorukat, hogy a választott mesekönyvet az író maga dedikálja. Az "Eriknek találkozásunk emlékéül sok szeretettel, Kányádi Sándor bácsi" olyan üzenet, amelynek nincs párja. Az emlék így örök marad, kitörölhetetlenül. S hogy meddig is ér a rigófütty, már tudjuk. Pont a szívünkig.