– „Már nincs Sanyi bácsi, akinek a film közben mindig át kellett mennie a vászon előtt egy vödörrel vagy egy seprűvel a kezében – mondja Bede Fazekas Zsolt, a klub alapító vezetője. Szegény Szinbád! Mögöttünk vagy 8 méter üres terem, előttünk a vászon, és Sanyi bácsi.”

Azóta egy 8O kilós, 27 inches Sony-t néznek (egyenlőre) és abból a 2.5OO filmből válogatnak, amit Zsolt gyűjtött az elmúlt 12 évben. Nagyrészt európai. A klubban pedig 2o-7O ember fordul meg hetente, filmtől függően. De itt volt Jancsó, Tarr, Marton László, Mácsai Pál, Földes László és számos észak-amerikai magyar művész, akinek volt mondani- és mutatnivalója, vagy akivel szívesen cseréltek gondolatokat.
 
– „Mielőtt 1988-ban elköltöztem Magyarországról Kanadába sokmindennel számot kellett vetnem, így például a házikenyér és az európai kultúra (pl. film) elvesztésével – írja Bede Fazekas magáról és a klubról a Pergő Képek 2oo1./1 számában. Mindez sarkalatos pontja volt a lelkiekben való felkészülésnek. Tudtam, hogy Kanadában van magyar hentes, magyar patika, magyar cipész, magyar étterem, magyar kolbász, de nincs magyar kenyér és magyar film.
Kenyér meg csak-csak, de film?! Huszárik, Jancsó, Menzel, Mihalkov, Vajda, Fellini és a többiek nélkül nincs élet!
Amikor aztán a család kikísért, hogy a bécsi reptéren integessenek, útba ejtettük a Mariahilfert és az öcsém kezébe nyomtam egy japán gyártmányú videót. A használati utasításom rendkívül egyszerű és kézenfekvő volt: mindent rögzíteni, ami magyar és európai. Aztán majd meglátjuk. A torontói magyar filmklub alapjait raktuk le akkor és ott Bécsben.”
 
A kanadai magyar emigránsok tulajdonképpen egyetlen dologban értenek egyet: ápolni a nyelvet, és megőrizni a kultúrát. Ezt mindannyian másként értelmezik attól függően, hogy ki melyik dekádban érkezett. A háború előttiek, a 3O-as évek filmjeit nézik, az 56-osok magyarságtudata kimerül a bajtársakkal közösen elfogyasztott töltött káposztában, a bokázásban, egymás kölcsönös kitüntetésében, és a Vadászbálokon felöltött pitykedolmányokban. Megint másként gondolkodnak, akik a 8O-as években érkeztek.

„Abban valóban egyetértettünk, hogy a nyelvet és a kultúrát őrizni kell, de mi már másképp akartuk (akarjuk) ezt" – folytatja Zsolt. "Nem a bálokon, nem a nemzeti ünnepeken, ahol az itt született gyermek „inglis” tájszólásban, papírról felolvas egy-egy verset, nem magyarkodva, hogy a kitüntetés belelógjon a húslevesbe, nem a harmincas évek filmjeit nézve... Hanem inkább folytatva azt, amiből eljöttünk. És megtalálni azt, ami hiányzik. Tulajdonképpen az 56-osok is ezt tették, és ahogy őket nem értették meg a „klasszikusok” (a ’20-as, ’30-as évek emigránsai), úgy ők sem értettek meg minket. Ebből következik természetesen az is, hogy akik most eljönnek, azoknak egy jelentős részét meg már az nem érdekli, ami minket (pl. a ’80-as évek végén eljötteket) érdekel. Huszárik Szinbádján kuncognak, az irodalmi esteken unatkoznak, Hobóra el sem jönnek.
A közönség összetétele egyébként nem változott, mert ma is elsősorban azok jönnek, akik az igényes időtöltés mellett döntenek. Mondhatnám azt is, hogy a fiatal (de fiatalnak tartom a saját korosztályomat is, a 40 éveseket) emigráns értelmiség talál itt magának szemezgetni valót. De talán nem is kellene hangsúlyozni a fiatal szót, hiszen a huszonéves látogató és pl. a 80 feletti Marosán Gyula festőművész egyformán jól érzi itt magát. Talán aki szellemileg fiatal?! Itt művészfilmeket nézünk,  lépést tartva elsősorban a magyar filmgyártással, és aztán az európaival. Mivel a győri MEDIAWAVE fesztiválnak dolgozom, így a filmbarátok abban a szerencsében is részesülhetnek, hogy megismerhetik az éppen aktuális rövidfilm-termést is, egy-egy animációs, dokumentum vagy kisjáték válogatásból.”

Idén a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválra (szeptember 5-14.) Szabó István mellett Mundruczó Kornél és Pálfi György is meghívást kapott, s mivel a fesztiválbérleteket idejekorán felvásárolták, a magyar közönségnek nem sok esélye maradt, hogy megismerhesse a magyar résztvevők alkotásait. Ezért a klub a szemle ideje alatt vetíti Pálfi György Hukkle, és Kamondi Zoltán Kísértések című munkáját. Utóbbi a montreáli seregszemlére kapott meghívást, a kópiát pedig maga a rendező küldte el a Paraméter számára. Ez a kétezerötszázegyedik a gyűjteményben.