- A Korda Sándor némafilmhez, az Arany emberhez (1918) komponálta zenét saját társulatával az Aurisszal adja elő. Mit kell tudni erről a zenekarról?

- Az Auris tulajdonképpen az összes eddigi együttesem folyománya. Az idő múlásával kénytelen voltam belátni, nem ülhetek meg egyszerre több lovat. Durván nyolc éve dolgozom rendezőként, és már nem tudok a koncertéletben intenzíven részt venni - Kolozsvárott karmesteri posztot is betöltök. Elhatároztam tehát, hogy az alaprepertoárt már másokra hagyom, és létrehozok egy olyan együttest, amivel a rendkívüli feladatokat próbálom megoldani. Tizenhat évig alapítottam a kortárs zenére szakosodott miskolci Új Zenei Műhelyt (1976-1992), aztán a Budapesti Kamaraoperával egyidejűleg megalapítottam a Camerata Transsylvanicá-t (1988), amellyel klasszikus kamaramuzsikát játszottunk. Vagyis különböző helyeken, különböző profilú zenekarokkal dolgoztam. "Vénségemre" pedig elhatároztam, hogy kell egy olyan együttes - az „előző életem” néhány válogatott emberéből, szolnokiakból, miskolciakból, kamerátásokból, fesztiválzenekarosokból -, amelynek tagjaival különleges feladatokra tudok szövetkezni. Például némafilmhez zenét készítünk, kortárs operát mutatunk be, vagy egy zeneszerzői körnek (Orbán György, Vajda Gergely, Csemiczky Miklós) - különösen fiataloknak - tudjuk szolgálni a munkásságát. Hiszen van egy olyan együttes, ahová reális eséllyel fordulhatnak: még életükben eljátsszák a darabjaikat.

- De, ha jól tudom, azért nem nagyon sikerült a „sok” lóról átnyergelni… Most is rengeteget dolgozik, nem?

- Így van - jövőre viszont csendes szezont szeretnék. Kolozsvárott bemutattuk Britten Noé bárkája című művét, április 3-án pedig Orbán György operáját. Májusban A szirén című egyfelvonásosomat vesszük fel CD-re egy belga cég jóvoltából. Júniusban felújítjuk az Új Színházbeli régi Don Giovanni előadást, mert visszük a Miskolci Operafesztiválra. A Nyírbátori Zenei Napokat próbáljuk feltámasztani poraiból augusztusban, hogy azután nyaranta más-más koncepcióval rendezzük meg újból és újból az eseményt. Idén a magyar zenés színház történetét szeretnénk felvázolni négy koncertes ciklusban - televíziós és táncos összefüggésben is. Igen, sok a munka: augusztus elsejétől visszamentem a Nemzeti Színházba zeneigazgatónak, továbbá tanszékvezető vagyok a Színház- és Filmművészet Egyetemen. Szégyellem is magam, mert nem elegáns dolog ilyen sokat dolgozni, főleg rendezni nem. Ötöt rendeztem ebben a szezonban, ami szigorúan tilos. Amikor Schwajda Györgyöt elküldték, akkor én is elszerződtem a Nemzeti Színházból, mert nem láttam át, hogy mi következik, ezért dolgoztam „mindenhol”. Jordán Tamás visszahívott, és most előttem a nagy feladat, hogy igényes és szép legyen a színház zenei vonulata, hiszen óriási a tradíció. A zene szerepe a Nemzeti Színházban történelmileg mindig nagyon fontos volt - csak az utóbbi évtizedekben kopott el. Azután ismét Kolozsvár: Berlioz Faust elkárhozását című drámai oratóriumát csinálom szeptember 26-án, majd lesz egy átfogó szerzői estem, most jelenik meg a zongoralemezem, erre kell följátszanom még 13 percnyi anyagot - másfél éve nem tudom följátszani ezt a „semmiséget”. A Liszt-átiratokból készült lemez valóban világszenzáció lett. Egyrészt megkapta a Grand Prix-t, a lemeznagydíjat, másrészt 10 pontból tízet a Classics Today-ben továbbá a Gramophon Review az év eseményének nevezi.

- De az Auris Társulat munkája egyébként mintha elszállna a levegőben…

- Igazából egyetlen nagy fájdalmam van az Auris Társulattal kapcsolatosan - amely opera- és hangszeres együttes is - mégpedig az, hogy sorra gyártjuk a produkciókat, eljátsszuk egyszer-kétszer-háromszor, és utána ott állunk egy kinccsel: díszlettel, jelmezzel, a teljes előadással, amit nem tudok értékesíteni. Mert ez az egész magyar operai vircsaft képtelen befogadni, integrálni bármit, ami nem azon a kontrollált útvonalon közlekedik, ami dívik az operajátszásban. Én egyébként is meggyőződéses „kívülmaradó” vagyok, de ha bárki - nem én, hanem bárki - megpróbálna ebbe a szörnyűségbe, a magyar operai életbe hatolni - nem sikerülne. Nem tudom, igazából hogyan is működik. Két pályán fut, de nincs valódi kapcsolat a kettő között: egyrészt Szinetár Miklós és Petrovics Emil „rémuralma” a Magyar Állami Operaházban, másrészt pedig a vidéki színházak igazgatóinak-főrendezőinek, vagyis prózai embereknek a hitbizománya az operajátszás. Tehát, arra szolgál, hogy egy teljesen kívülálló kiélhesse az ambícióit. Emiatt más operajátszási alternatíva nem jön létre - ami ellensúlyt tartana, konkurenciát jelentene. Engem igazából már kevés dologgal lehet tűzbe hozni, de ez az a témakör, ami továbbra is rettenetesen érdekel. Itt van egy teljesen kész Puccini A nyugat lánya című produkció, hatalmas siker volt az operafesztiválon - nem tudom értékesíteni. Ott van Verdi Attilája, Náray Tamás „félelmetes” divatkollekciójával, egészen „őrült”, érdekes, fantasztikus, modern előadás, ment talán ötször - nem tudom értékesíteni. Legalább a négy éve készült Don Giovanniból van évente egy-egy nagyobb széria. Összegezve tehát: az Auris Társulatnak most az a célja, hogy valahol olyan otthonra találjon egyrészt, ahol játszhat, másrészt pedig olyan kapcsolatrendszert építsen ki, amelynek révén játszhat. S ehhez legyen kis apanázs, amelyikből működtetni lehet a három személyes menedzsmentet. Így idén már nem is csinálunk új előadást, ezt a hármat legyártottuk, különböző helyeken konzerváljuk a díszletet, jelmezt, produkciót. Az Auris Társulat egyébként foglalkozik még kottakiadással, filmmel, tévével, színházzal, koncertezéssel, hogy kortársaim, egy igen jelentős kör művészetét a lehető legpregnánsabban képviselje. Már sok éve ígérem nekik, hogy kicsit nyugodtabb légkörben dolgozhatnak, és én is leállok - így tudnék leállni…

A néma megszólal - a Papirusz interjúja Selmeczi Györggyel Az arany ember filmkoncertről