Napra pontosan 16 évvel ezelőtt érkezett a hír: elhunyt Váradi Hédi Kossuth- és Jászai-díjas, érdemes és kiváló művész. 58 éves volt. Akik ismerték, és ki ne ismerte volna őt, nem akarták elhinni a történteket. Ha belegondolunk, oly fiatalon távozott, hogy még most is javában a pályán lehetne. A pályán, ami az élete volt, s amely mint csalárd szerető hol elhalmozta, hol félredobta őt.

A színészek legtöbbje éhezőművész. Éhezi a szerepeket, éhezi a tapsot, a közönség szeretetét, hódolatát. Váradi Hédi a legéhesebbek közé tartozott, aki minden gesztusával, rezdülésével, estéről estére mélyen átélt alakításával a siker morzsáiért küzdött. Eleinte nem is kellett sokat hajlongania, hogy felcsipegesse őket. Váradi Hédi, alighogy befejezte tanulmányait a Színiakadémián, Júliaként tündökölt a színpadon. Ártatlan szépsége predesztinálta a minden ifjú színésznő álmát jelentő szerepre. Akkor még nem dőlt el, naiva, primadonna vagy tragikus hősnő válik-e a szexszimbólumnak is beillő lányból. Tegyük hozzá, később sem. Mert élete végéig úgy játszott a hangjával, a testével, hogy az bármikor, bármelyik szerepkörre alkalmassá tette, és egyikben sem éreztük idegennek.

Hiszen fiatalon volt Shaw darabjában Cleopatra, és 1961-ben Gábor Miklós oldalán, Miraként sikerre vivője Sarkadi Imre Elveszett paradicsomának. Mira a hűség jelképe, aki a szerelmét lélekben elkíséri a börtönbe is, és várja kiszabadulását, hogy új életet kezdhessenek. Ekkor még nem tudta, milyen sorsszerű volt ez a színpadi színjáték. Hogy huszonöt évvel később, a Nemzeti Színház tagjaként, a valóságban kell majd átélnie Sarkadi drámáját. Az akkor már Kossuth-díjas Váradi Hédi szerepek nélkül tengődött, éveken át mellőzték, 1977-től hat éven át egyetlen szerepet sem kínáltak neki. A világot jelentő deszkák az elveszett paradicsom jelképévé váltak, és saját börtönének magányában várta a szabadulást az új élet, a szerepekkel elhalmozott múlt visszatértének reményében.

A Madáchból 1964-ben szerződött át a Nemzeti Színházba, és alig két év múlva az évad, talán a korszak legsikeresebb előadásának egyik főszereplője lehetett, amikor bemutatták Peter Weiss Marat/Sade-ját. Ő játszotta Magyarországon elsőként Charlotte Corday-t, s olyan átütő erővel, ami - bátran kijelenthetjük - felülmúlhatatlan. Ezt követően A bűnbeesés utántól a Szentivánéji álomig még jó néhány emlékezetes siker övezte útját, filmekben és tévéjátékokban is feltűnt, de művészetének ez a megörökítetten dokumentált része nem volt szerencsés, inkább a küllemét, semmint a tehetségét aknázták ki a rendezők.

1983-ban végre újra hívták a Hevesi Sándor térre. A csütörtöki hölgyekben lépett fel. Fájdalmasan és rettenetesen korán, de megadatott neki minden színészek vágya: az utolsó pillanatig játszott. A színpadról vitték a kórházba. Váradi Hédi 1987 óta nincs közöttünk. Ő, aki annyit hajlongott a közönség előtt, megérdemli, hogy ha egykori belvárosi lakása előtt járunk, márványba vésett nevét most mi illessük egy kis meghajlással. De legalább egy kis fejbiccentéssel.