Napra pontosan 16 évvel ezelőtt érkezett a hír: elhunyt Váradi Hédi Kossuth- és Jászai-díjas, érdemes és kiváló művész. 58 éves volt. Akik ismerték, és ki ne ismerte volna őt, nem akarták elhinni a történteket. Ha belegondolunk, oly fiatalon távozott, hogy még most is javában a pályán lehetne. A pályán, ami az élete volt, s amely mint csalárd szerető hol elhalmozta, hol félredobta őt.
A színészek legtöbbje éhezőművész. Éhezi a szerepeket, éhezi a tapsot, a közönség szeretetét, hódolatát. Váradi Hédi a legéhesebbek közé tartozott, aki minden gesztusával, rezdülésével, estéről estére mélyen átélt alakításával a siker morzsáiért küzdött. Eleinte nem is kellett sokat hajlongania, hogy felcsipegesse őket. Váradi Hédi, alighogy befejezte tanulmányait a Színiakadémián, Júliaként tündökölt a színpadon. Ártatlan szépsége predesztinálta a minden ifjú színésznő álmát jelentő szerepre. Akkor még nem dőlt el, naiva, primadonna vagy tragikus hősnő válik-e a szexszimbólumnak is beillő lányból. Tegyük hozzá, később sem. Mert élete végéig úgy játszott a hangjával, a testével, hogy az bármikor, bármelyik szerepkörre alkalmassá tette, és egyikben sem éreztük idegennek.
Hiszen fiatalon volt Shaw darabjában Cleopatra, és 1961-ben Gábor Miklós oldalán, Miraként sikerre vivője Sarkadi Imre Elveszett paradicsomának. Mira a hűség jelképe, aki a szerelmét lélekben elkíséri a börtönbe is, és várja kiszabadulását, hogy új életet kezdhessenek. Ekkor még nem tudta, milyen sorsszerű volt ez a színpadi színjáték. Hogy huszonöt évvel később, a Nemzeti Színház tagjaként, a valóságban kell majd átélnie Sarkadi drámáját. Az akkor már Kossuth-díjas Váradi Hédi szerepek nélkül tengődött, éveken át mellőzték, 1977-től hat éven át egyetlen szerepet sem kínáltak neki. A világot jelentő deszkák az elveszett paradicsom jelképévé váltak, és saját börtönének magányában várta a szabadulást az új élet, a szerepekkel elhalmozott múlt visszatértének reményében.
A Madáchból 1964-ben szerződött át a Nemzeti Színházba, és alig két év múlva az évad, talán a korszak legsikeresebb előadásának egyik főszereplője lehetett, amikor bemutatták Peter Weiss Marat/Sade-ját. Ő játszotta Magyarországon elsőként Charlotte Corday-t, s olyan átütő erővel, ami - bátran kijelenthetjük - felülmúlhatatlan. Ezt követően A bűnbeesés utántól a Szentivánéji álomig még jó néhány emlékezetes siker övezte útját, filmekben és tévéjátékokban is feltűnt, de művészetének ez a megörökítetten dokumentált része nem volt szerencsés, inkább a küllemét, semmint a tehetségét aknázták ki a rendezők.
1983-ban végre újra hívták a Hevesi Sándor térre. A csütörtöki hölgyekben lépett fel. Fájdalmasan és rettenetesen korán, de megadatott neki minden színészek vágya: az utolsó pillanatig játszott. A színpadról vitték a kórházba. Váradi Hédi 1987 óta nincs közöttünk. Ő, aki annyit hajlongott a közönség előtt, megérdemli, hogy ha egykori belvárosi lakása előtt járunk, márványba vésett nevét most mi illessük egy kis meghajlással. De legalább egy kis fejbiccentéssel.
Táblás ház
Váradi Hédi emlékére
Legutóbb Márkus László nevét örökítették meg a Csanády utcában, egykori lakóházát díszítő márványtáblán. Április 11-én délután 3 órától a Hercegprímás utca 2-es számú ház falán hirdeti a felirat, hogy egykor itt lakott Váradi Hédi. Nemcsak majdnem egykorú pályatársak, hanem a Madách Színházban jó darabig csapattársak is voltak ők. S ne feledjük, nevükkel a színlapon, és alakításukkal a színpadon mindig táblás házat vonzottak abban a Madáchban, amely akkoriban élte, úgy látszik, már soha vissza nem térő fénykorát.