- Milyen volt korábban, és milyen ma az Ön helyzete?

- Éppen olyan, mint bárki másnak - helyt kell állni, akármilyen körülmények között. Igazgatók jönnek-mennek, változott a rendszer, ám súgónak megmaradni egy színházban mindig kihívást jelentő feladat, s az elmúlt 45 év alatt volt időm kivívni az engem illető elismerést. Politikával nem törődöm, mert számomra nem az a lényeg, hogy éppen ki és mit irányít, hanem hogy megbecsüljék a munkámat.

- Úgy gondolja, hogy súgónak lenni ugyanazt jelenti 2003-ban, mint ezelőtt negyven évvel?

- Természetesen nem. Nincsenek színész-óriások, más rendezői koncepció vezényel, és más a közönség is. A kultúra jelen van, fontos - kulturális szokásaink azonban merőben mások. Az emberek ugyanúgy eljárnak színházba, ám nem érdeklődnek a komoly mondanivalót tartalmazó darabok iránt. Elmúltak azok az idők, amikor például Sütő András Csillag a máglyán című darabját száz teltházas előadás után vettük le a repertoárról. Mindez az én munkámat nem befolyásolja, de bánom.

- Osztrovszkij Az erdő című darabjában szerepel két komikus vándorszínész, akik régóta nem kaptak semmiféle munkát, mert a tragikus színészekre van szükség. Az egyik azt mondja: Meglátod, mi is úgy végezzük, a végén súgó lesz belőlünk!" Mennyire elismert szakma ez manapság?

- Régebben valóban megesett, hogy kiöregedett vagy szerephez nem jutó, főként komikus színészek elmentek súgónak. Ők ezt minden bizonnyal tragédiának fogták fel, hiszen a színpad után lemenni egy lyukba, ahol senki nem figyel rájuk a saját kollegáikon kívül, nem éppen hálás feladat. Ma azonban már nincs ilyen. Tényleg megbecsülik a munkánkat, az előadás létrejöttének ugyanúgy részesei vagyunk. Végre előmászhattunk a "lyukból" is.

- Hogyan lett Önből súgó?

- Érettségi után könyvtárosként akartam elhelyezkedni. Férjem díszlettervező volt Békéscsabán, ám az ottani könyvtárban nem volt hely. Így az összes többi színészfeleséghez hasonlóan én is nap mint nap a színházban csellengtem. Volt ott ugyan egy súgó, ám mivel gyakran tartottak tájelőadásokat, én követtem a társulatot.

- Miért nem inkább színésznő lett?

- A színházat imádom, az irodalmat imádom, eljátszottam a gondolattal, de mivel semmit nem szerettem volna középszerűen csinálni, középszerű színésznő sem akartam lenni. Van abból épp elég.

- Mitől nem középszerű egy súgó?

- Attól, hogy a színpaddal együtt érez és él. Képes beleélni magát az összes szerepbe és egyenként a színészek bőrébe egyaránt. Felveszi az előadás ritmusát, s hamarabb tudja, hogy mikor fog felejteni a színész, mint ő maga. Tolnay Klári mondta egyszer nekem, hogy Mari, te ugyanolyan művész vagy, mint mi, miután megéreztem, hogy melyik szó nem fog eszébe jutni a mondandója közben.

- Művésznek érzi magát?

- Ezt is, mint minden mást lehet művészi szinten folytatni. Én azonban azt szoktam mondani, hogy egy szerep megjelenítése egy szülési folyamat, és én vagyok a bábaasszony. Segítek létrehozni a figurát.

- Hány "figura" van jelenleg a fejében?

- Nagyon sok, de próbálom őket akarattal törölni az emlékeimből. Igyekszem csak az éppen aktuálisakat benne tartani, mindez 69 évesen nem rossz teljesítmény. Gyakran mondogatom a szöveget bevásárlás közben, néha még álmomban is előjönnek egyes részletek. Egyik éjjel a férjem szendergett mellettem, majd arra ébredt, hogy valaki a vállát rángatva azt kiabálja felette: "Felnyerített, és elrohant a szultán". A Csendháborút próbáltuk éppen.

- Honnan tudja, hogy a színész elfelejtette a szövegét?

- Megrezzen a levegő, másként néz, megjelenik a szinte észrevehetetlen bizonytalanság fénye a szemében, és másként rezdül a válla.

- Honnan tudja, ha színész nem felejtette el a szövegét, hanem a szokásosnál tovább tart szünetet?

- Másképpen szól a csend. Egyébként nem tudom, hanem érzem és meglátom. Ezért vagyok jó, ezért számítanak rám. Tudják, ha én súgok, baj nem lehet.

- Soha nem került kilátástalan szituációba?

- A Stuart Máriát játszottuk Székesfehérváron, a tárgyalási jelenetnél tartottunk. Erzsébetet Almási Éva játszotta, Stuart Máriát Piros Ildikó, az őt védő színész azonban nem ért le a színpadra időben. Sejtelmem sem volt, ebből hogyan mászunk ki. Gyorsan végigpörgött előttem a szöveg, tudtam, hogy ha ugrunk, és kihagyjuk a védő szövegét, abból baj lesz. Vészhelyzetben azt szoktam tenni, hogy gyorsan átfutom a párbeszédet. A darab további menete és egysége szempontjából fontos szöveget lesúgom a jelen lévő színésznek, majd ugrunk, és folytatjuk úgy, hogy a cselekmény ne szakadjon meg. Ebben az esetben tudtam, hogy nem jó ötlet átugrani az egész védőbeszédet, viszont nem volt jobb ötletem. Aminek persze az lett a következménye, hogy szegény Stuart Máriát tíz perccel hamarabb fejezték le. Tíz perccel korábban értünk haza...