Szenvedő, magányos ember volt és merész író. Neve egyetlen irányzathoz sem köthető, hiszen minden újat magáévá tett és kipróbált. Első regénye, A vörös szoba (1879),  a naturalizmusra jellemző szókimondó módon gúnyolta a kor társadalmi viszonyait. Történelmi drámái a romantika jegyében születtek, de mindig a kortársakra jellemző aktuális problémákat világították meg. Szocialista nézeteiről tanúskodik az Utópiák a valóságban (1885) című novelláskötete. A századforduló táján pedig az okkultizmus, alkímia, misztika és buddhizmus foglalkoztatták, ezt bizonyítják önvallomásai, az Inferno (1897) és a Legendák (1898).

Siri von Essen,
az első feleség
Élete mindig szoros összefüggésben állt munkáival. Zavaros családi háttér - anyja cselédként szolgált kocsmáros apjánál, zaklatott fiatalkori évek - mostohaanyját gyűlölte, az uppsalai egyetemről kitiltották - mindez megindokolja, hogy társadalmi műveinek hangvétele miért alapvetően keserű. Három sikertelen házassága talán végletes, szélsőséges nőgyűlöletére is magyarázattal szolgál. Abban a korban, amikor a haladó szellemű értelmiségiek, köztük ellenlábasa, Ibsen is, a feminizmus mellett álltak ki, Strindberg megvetően nyilatkozott a gyengébb nemről. Két, szinte pillanatok alatt híressé - és hírhedtté - vált drámája, a Júlia kisasszony (1888) és a Haláltánc (1901) a férfi-nő kapcsolat csődjét illusztrálja, a szerelem érzésének hitelét vonja kétségbe.

A nemek élet-halál harcot vívnak - és minden alkalommal a nők szörnyetegek, míg a férfiak áldozatok. Strindberg izzó gyűlölettel ír a képzelete teremtette asszonyokról. Írásait gyakorta kísérte botrány, a kritikusok véleménye soha nem volt egyöntetű. Nem tudtak hozzá viszonyulni, messze kora előtt járt - de mindig, mindenkor nagy hatást tudott elérni. Műveinek érzelmi töltete, gondolati mélysége a mai olvasó számára ugyanolyan hiteles, mint száz évvel ezelőtt.