Ezúttal a József Attila Színház vezetősége és Darvas Iván járult hozzá a teátrum 80 fős stúdiójában ahhoz, hogy elinduljon egy társadalmi katarzis. Tegyük gyorsan hozzá: az igazgató, Léner Péter nem a Nobel-díj hatására, hanem már 2002 tavaszán elhatározta, hogy fölveszi a mostani évad bemutatói közé a Sorstalanságot, s amint mondja: a Nobel-díj csak segítséget nyújt, hogy sokkal többen érdeklődjenek ezen felolvasás iránt. Léner Péter úgy vélte, ahogy Kertész Imre maga is gyakran hangoztatta a legutóbbi hónapokban: Magyarországon elmaradt a múlt több fontos korszakának a feldolgozása, a társadalom nem nézett szembe például a holokauszttal sem, márpedig aki nem ismeri, nem gondolja át a múltját, az nem képes feldolgozni a jelenét sem. Léner Péter csaknem egy évvel ezelőtt úgy gondolta: mintha az idő megérett volna arra, hogy az ország lakói olyan témákról kezdjenek beszélni, amelyek elmaradtak, s ehhez a József Attila Színház is szeretne a maga módján hozzájárulni. Az csak szerencsés plusz, hogy erre az önvizsgálatra a Sorstalanság ma sokkal alkalmasabb, mert a Nobel-díj természetesen tömegek figyelmét irányította Kertész Imre életművére.

Kertész Imre és Morcsányi Géza
(fotó: Dobó László)
Az előadást hárman hozták létre: Horgas Péter, Léner Péter és Morcsányi Géza, aki nemcsak kitűnő színházi dramaturg, hanem a Kertész-életművet gondozó Magvető Könyvkiadó igazgatója is. Léner Péter kezdte a munkát, ő ugyanis mindent ceruzával a kezében olvas, fontos részeket megjelöl, kiemel, aláhúz. Ebből indultak ki, amikor elkezdték húzni-gyúrni a rendkívül sűrű, egységes stílusú, feszesen megírt regényt. Aztán odaadták Szokolay Brigittának, a színház dramaturgjának, hogy szerkessze meg ezt a változatot. Csakhogy utána jött Darvas Iván, akit Kertész Imrével együtt választottak ki erre a felolvasásra, s hozta azon részeket, amelyeket ő tartott fontosnak. Majd Kertész Imre következett, aki közölte: csináljanak, amit akarnak...Csak egyet kért: minél több összefüggő rész legyen a körülbelül másfél órás felolvasásban.

Most pedig ott ül Darvas Iván a lecsupaszított, szűk térben, ül egy asztalnál, kis pohár víz társaságában, s olvas. Nem lakja be intenzíven a teret, nem nyargalássza körbe a színpadot, nem rajzol észbontó tempóban és bámulatos ügyességgel, nem elevenít meg ő maga egyszerre több figurát, mint tette azt legendás egyszemélyes, parádés estjén, Gogol Egy őrült naplója című előadásán. Itt csak ül, olvas, s jól érzékelhetően szándéka is volt, hogy mellőzzön minden teatralitást. Itt magának a szövegnek kell hatnia. Meg Darvas Ivánnak, akinem súlya van már attól is, hogy bejön a színpadra. Amint a színház által kiadott műsorfüzet elején olvasható: "A Sorstalanság elolvasását nem pótolhatja semmi. Ez az előadás sem. Kertész Imrét folyamatosan, egész életünkön keresztül kell olvasni: mindennapi szellemi - emberi - etikai táplálékunkká kell válnia, ha meg akarjuk érteni az életünket, történetünket és talán a jövőnket is." Ha csak 80 néző hallja is egy estén, ha néhányan el is olvassák utána a könyvet, s ha valóban sugározza majd a Magyar Televízió a felolvasás rögzített változatát, már elmondhatjuk: vannak már, akik ki-kinyitják azt a bizonyos szekrényajtót, amelyben a termetes csontváz lapul.

A Sorstalanság februárban a következő estéken hallható a József Attila Színházban: 5-én, 9-én, 28-án, minden alkalommal fél 8-tól.